Képviselőházi napló, 1892. IX. kötet • 1893. évi február 16-márczius 6.

Ülésnapok - 1892-159

159. országos ülés 1808. február 17-én, pénteken. 45 tanítványok lelkében, azok művelődésén hagyja meg: akkor kénytelen vagyok ismételni azon kívánságomat, hogy hagyjuk el a tanároknak két osztályba való sorozását, vagy ha már besoroztainak, legyenek legalább egy osztályba sorozva, (Helyeslés a szélső baloldalon.) mert így veszszük elejét annak, hogy a múltkor általam említett uszályhordozás és ravasz sunyiság előnyeit hajhászeza a maga számára a tanár. (Úgy van! Úgy van! a szélső haloldalon.) A tanári állás fontossára és munkájának tisztelete egészen más elbánást kíván a tanárok részére. A tegnapi napon már döntött a t. ház a törvényjavaslat sorsa felett, és így arra nem reflectálok. De reflectálnom kell arra, hogy a t. minister elnök úr nem méltóztatott máit beszédéhen legalább előzetes okát adni annak, hogy a túloldalról is hangoztatott óhajtásokat figyelembe miért nem vette, azt t. i., hogy a tanárok a rangosztályból kivétessenek. Azt mondja, hogy nem fogadhatja el azt az argumentatiot, hogy a tanár kevéö becsíílésbe részesülne a társadalomban. »Én úgy tudom, — így szól,— hogy a mi tanárikarunk úgy a társadalom, mint különösen a törvényhozás részéről illő megbecsülésben részesül, s nem tudom, honnan szerezte a t. képviselő úr, a ki maga is tanár, azt az igen keserű meggyőződést, hogy a tanár igen kevés megbecsülésben részesül ? Reméílem nem saját tanári pályáján, mert én úgy tudom, hogy vannak tanárok, a kiket igen nagyra becsülnek, és vannak tanárok, a kiket épen nem becsülnek nagyra.« (Derültség jobb felől.) Csak azután méltóztassanak nevetni. Személyes kérdésére nem reflectálok. hanem reflectálnom kell még a ministerelnök úr beszédének tartalmára. Tagadja a t. ministerelnök úr, hogy a társadalomban a' tanárok kellő megbecsülésben nem részesülnek. Sok mindenfélét lehet tagadni akkor, ha az ember behunyja a szemeit, hogy ne lásson, s bedugja a füleit, hogy ne halljon. Az igaz, hogy a ministerelnöki palotából nem lehet a tényeket constatálni, nem lehet látni azokat a szomorú dolgokat, melyeket a tanárok társadalmi helyzetére nézve a múltból felsoroltam; de ha egy kis fáradtságot vett volna magának a t. ministerelnök úr, s elolvasta volna a beérkezett kérvényeket, talált volna nem egyet, a mely elég világosan felderíti e tekintetben a helyzetet. Ilyen egyik nálam levő kérvény, mely így kezdődik: »Lelkük felindulásának egész keserűségével vettek hírt a vidéki tanárok a t. ház pénzügyi bizottságának ama határozatáról, mely őket a hivatali rangosztály kilenezedik fokozatába sorozza, egy fokozatba a telekkönyvvezetővel, adótárnokkal, a rendőrségi segédfogalmazóval, a detectivosztály másodfelügyelőjével, s egyéb oly kisebbrendű segédhivatali tisztviselőkkel, kiknek állásuk betöltéséhez nagyon csekély, vagy tán épen annyi képesítésre van szükségük, a mennyit ők adnak a hatodik, nyolczadik osztályú vagy legföljebb érettségi bizonyítvány nyal. Bárha a bizottság határozata nem döntő érvényű, mégis mélyen megütközve, méltatlankodó feljajdúlással fogadták ezt kivétel nélkű! valamennyien, mert előreveti sötét árnyékát ama kicsinylésnek, s lenéző felfogásnak, melylyel intéző köreink, maga országos képviseletünk a tanárvilág nagy fontosságú működése iránt viseltetik. íme, most országos törvénynyel kívánják decretálni a nemzet képviselői azt, a mit a társadalom, mely különben is hajlandó külsőségek szerint ítélni, már régebben hangoztat, hogy a tanár munkája nem ér föl a többi honoratiorok, a jogász, az orvos, a mérnök munkájával, mert saját kenyéridói is kevesebbre becsülik. Hiába végezte a tanár azokkal együtt egyetemeit, hiába fordított felsőbb kiképeztetésére ugyanannyi, sokszor még több időt és fáradtságot, mint amazok: midőn az iskolát elhagyva az élet kapui előtt áll, meg kell válni 1 eddigi társaitól, mert azok útja fölfelé visz, vagyonhoz, kitüntetéshez, méltóságokhoz, az övé pedig homályos sikátorba, melyben fel s alá bolyonghat egész életén át, taposó malomba, melyben nehéz munkájával kenyeret is alig kereshet maga és családja számára.«. Hát, t. ház, ez élénken bizonyítja, mennyire elégedettek a tanárok társadalmi helyzetükkel! A társadalmi helyzettel való elégedetlenségnek még élénkebb kinyomata az, a mi most következik: »Valóban, t. képviselőház, e határozat után már ott vagyunk, hogy a színpadi bohózatokból lekerülnek a részeges kántortanítók, a tudákos j falusi jegyzők elavult alakjai," s helyükbe lép a coraicnm megtestesítéseül az éhenkórász vidéki tanár, hogy a magyar kultúra nagyobb dicsőségére legyen a művelt közönségnek min mulatnia.* Ehhez, azt hiszem, nem kell commentar. De a t. minister úr azon megjegyzését sem hagyhatom szó nélkül, a mi ebben a kérdésben én rám vonatkozott, hogy vájjon azt a keserűséget a társadalomban én is tapasztaltam-e? Megvallom, hogy én azt nem tapasztaltam. Kapcsolatban ezzel a t. ministerelnök űr azt mondotta, hogy nem tudja, hogy ón mit tanítottam az iskola katedráján, hogy logikát tanítottam-e, de aligha taníthattam, a mikor, mint ő mondja, állításaimmal ily következetiekségekbe estem. Azt hiszem, hogy az igen kevéssé tartozik erre a házra, hogy én mit tanítottam az iskolában, mit adtam elő a katedrán. A mi pedig azt illeti, hogy az én személyem tapasztalta-e a kiesinylést a társadalomban, határozót-