Képviselőházi napló, 1892. IX. kötet • 1893. évi február 16-márczius 6.

Ülésnapok - 1892-158

158. országos ülés 1893. fel talok szerint különböztessük meg a tisztviselőket. Állítsunk fel külön fokozatot és osztályzatot a megyei tisztviselőkre, a bíróságokra stb., a foglalkozások különbsége szerint, de nagyon vigyázzunk arra, hogy ezen különböző osztályok aztán valahogyan egy rangba ne állíttassanak és ne paríficaltassanak, mert ez az egyikre nézve ok nélküli megtiszteltetés, a másik állásúak pedig kisebbítése lenne. T. képviselőtársamnak felszólalásával most nem akarok azon szempontból foglalkozni, hogy higyje el, annak, a ki olyan democraticus nézetet foglal el, a minőt ő, arra is vigyáznia kell, hogy nincs ám olyan nagy baj abból, ha különböző társadalmi foglalkozású emberek parifiealtatnak, sőt a democratiának nemcsak az a feladata, jels'zava és iránya, hogy születés szerint tegyük egyformává az embereket, hanem, hogy az egyformaságot keresztűlvigyük mindenütt s az embereket foglalkozásuk szerint egyformásítsuk; mert különben igen furcsa állapotokra jutunk, a mint látjuk ezt a Horánszky Nándor tír által többször hivatkozott kérvényekben. Látjuk ezekben, hogy jönnek először is a tanárok és azt mondják: A nemzet jövője a mi kezünkben van, mi neveljük a jövő nemzedéket. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ez igaz és én sem vonom kétségbe; de én azt hiszem, hogy ha nevelésről szólunk, e nevelést nemcsak a tanárnak kell megadni, hanem ha igazi nevelést akarunk adni, az egész társadalomnak keP nevelni az ifjúságot. (Élénk tetszés a jobboldalon.) Tehát jönnek a tanárok és azt mondják, hogy az ő kezükben van a nemzet jövője, s ennélfogva az ő állásuk a legfontosabb. Azután jönnek a historikusok, szintén tanárok, tudósok, és azt mondják: Mi őrizzük azt a kincset, melyből a nemzet öntudata megnyilatkozik, tehát a mi állásunk a legfontosabb. (Élénk derültség jobb felöl.) Azután jönnek a, bírák, ezek is külön piedestálra hágnak (Élénk derültség és tetszés jobb felől.) s azt mondják: Mi vagyunk a jogrend, és mindennek fentartói, az összekötő elem : nekünk külön állás, külön rang, külön osztályozás kell. Végre ezután jönnek az én tisztviselőim, (Derültség és felkiáltások balfelől: Afinánczok I) és azt mondják. Nagyon szép a múlt, nagyon szép a jelen, nagyon szép a jövő, de mindezekhez pénz kell, tehát a mi állásunk a legfontosabb. (Derültség.) Ez így van. Mikor uuificahii akarjuk őket; a mikor azt mondja, inmediata a törvényjavaslat, hogy nincsen olyan állás, a mely a közszempontból sokkal fontosabb volna, mint a másik; minden foglalkozásnak, minden hivatásnak egyforma jogosultsága, egyforma kötelesbruár 16-án, csütörtökön. 23 sége van és abból semmiféle baj nem háramlik, ha akár így, akár úgy osztályozzuk őket: L én ezzel foglalkozni nem fogok. Most áttérek Eötvös Károly t. képviselő úr ellenindítványának kritizálására, hogy hogyan állítja ő fel ezeket a fizetési osztályokat. (Halljuk! Halljuk!) Először azt mondja, ho<>y ezek csak egymás közt bírjanak különböző fizetési fokozattal, nem ranggal, az egyik is, a másik is, a harmadik is. De bocsánatot kérek, annyi különböző fizetési fokozatot csak nem akar felállítani, hogy az általa külön választott két különböző brancheban egyforma fizetési fokozat ne legyen, mert ez annyi tisztviselővel, valóban a tizedesekig menő minutiositásra vezetne, és épen nem lehetne elérni azt, a mit ő hangoztat, hogy egyszerűsítsük az administratiót. Ha pedig osztályozzuk a különböző tisztviselőket, hogy százanként az egyik, a másik, a harmadik brancheba teszi őket, mindenikben lesz 600 írt, 700 frt, 1000 forint fizetés, és csak abban lesz a differentia, hogy mi egy helyre teszszük őket, ő pedig különböző helyeken egyforma fizetést akar nekik adni. Szóval a végeredmény, a mit ő javasol, oda vezetne, hogy a legkülönbözőbb brancheokban alkalmazottak hasonló fizetési osztályba fognak kerülni. (Helyeslés a jobboldalon.) De én ezt nem annak illustrálására hozom fel, hogy bizonyos szerencse, — ámbár igen sajnálom, hogy rekedt volt, — de mégis szerencse, mert akkor még inkább kifejtette volna nézetét, és még inkább ellentétbe jött volna alaptételével, hogy a mi administratiónk teljesen rossz, a bureaucrdtismusnak tág térre terjed ki, és hogy egyszerűsíteni keil administratiónkat. Hát én is ezt a nézetet vallom, és ezt hozom fel legfőbb argumentumként a határozati javaslat ellen. En sohasem azt hoztam fel, a mit a képviselő úr mondott, hogy én tagadom, hogy a törvényjavaslatnak a bureaucratismushoz valami köze van; én azt mondom, hogy a rangosztálynak nincs köze a bureaucratismushoz, de ezen javaslatnak nagyon is nagy köze van a bureaucratismushoz. Ha mi kifogásoljuk, hogy milyen complicalt a mi eljárásunk, ha mi helyesebb eljárást akarunk behozni, ha egyszerűsíteni akarjuk a teendőket: akkor ne azt a methodust kövessük, melyet a képviselő úr ajánl határozati javaslatában, először azért, mert hiszen mindig azzal a szemrehányással találkozunk, hogy mi nem maradandót, nem állandót akarunk alkotni, nem véglegesen megoldani, hanem csak elodázni kívánjuk a kérdéseket. Ugyan mi az elodázása a kérdésnek? Az e, hogyha olyan többé-kevésbbé jó, vagy rossz, — azt vitatni nem kívánom, — végleges rendezést állítunk fel, egy rendszert, egy keretet, a mely nézetem szerint állandó fog maradni, a mely bizonyos