Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.

Ülésnapok - 1892-140

3S 140. ersíéfós ttles 18W. jaoüär WM'-B, sxombattB, dolgokat egyáltalában nem említek. Általánosságban akarom tartani felszólalásomat és rátérek mindjárt a kérdés practieus oldalára. Mindenekelőtt pártolom azt, a mit Fenyvessy Ferencz t. barátom mondott és a mit én már ő előtte is hangoztattam, hogy t. i. a színművészet egészen tétessék át a belügyininisteriumból a cultusministeriumba. Ideje, hogy ott egy úgynevezett szépművészeti osztály szereztessék, a mely a színházakkal együtt a szépmüvészetnek más ágait is felölelné, úgy, hogy e téren együttes vezetés legyen az egész országban. Szóba hozatott itt az intendansi kérdés. Én azt tartom, hogy nem az egyénekben rejlik itt a hiba. Mert lehet akárki az intendáns, kevesebb vagy több talentummal, kevesebb vagy több szorgalommal, szerintem az intendatura Budapesten lehetetlen, mert azokat a feladatokat, melyek ehhez kötve vannak, kapcsolatosan megoldani egyik sem fogja tudni. Látják, hogy egymásután változnak az intendánsok. Talán 5—6 egyént láttunk 10 — 12 esztendő alatt előttünk defilirozni és mindegyik megbukott azért, mert az állás oly feladatokat ró rájuk, melyet teljesíteni nem képesek. Intendansi állás, t. ház, csakis udvari színházaknál lehetséges, a hol az intendánsok kötelessége semmi egyéb, mint az udvar és a színpad közötti közvetítés. Állami színházaknál, a hol a belügyministerium felügyelete alatt állanak a színházak, az intendatura teljesen felesleges, a mi viszonyaink mellett pedig valóságos luxus, mert nálunk udvari színházak nem léteznek, csak nemzeti, állami színházak vannak. Erre nálunk még kevésbbé van szükség, mint másutt, a hol az intendatura felett nem áll ministerium, hanem csak az udvar. Ott tehát ezekre, szükség van, nálunk az absolüte szükségtelen. A mire szükség van, az a színházak feletti felügyelet, de ezt a ministerium ne a bureaukban gyakorolja, hanem tartson a fővárosban és a vidéken felügyelőt, a kik a színházakba eljárván, azok ügyével foglalkoznak is, de ezek csak ellenőrző közegek legyenek, administrationalis joggal vagy direct hatáskörrel a színházakra ne bírjanak. Ez a rendszer emelte oly rendkívüli magas fokra Francziaországban a színművészeiét. Ezt a rendszert ajánlottam nálunk én is. Előhozatott itt az opera és a nemzeti színház kérdése. T. barátom, Bartók Lajos nagyon dicsőítette a nemzeti színházat, hanem azt tartja, hogy annak nem elég anyagi eszköz áll rendelkezésére. Ezzel szemben, t. képviselőház, nem tartózkodom kimondani azt, hogy olyan fényes dotatiot, mint a nemzeti színház, nem élvez egy színház sem széles Európában. Á nemzeti színház javadalmazása nemcsak a magyar budgeíhez viszonyítva, hanem általában az összegeket tekintve, sokkal nagyobb, mint pl. a bécsi Burgszínházé, mint a berlini Schäuspiel-hausé vagy a párisi Comedie-Fräncaiseé. 132 ezer forint van felvéve csupán a mi budgetünkben különböző Czímek alatt a nemzeti színház dotatiojára. Ha ehhez még hozzáveszsziik azon összeget, a melyet az a civillistából kap, mondhatom, hogy ez adotatio 170—180 ezer frtra rúg évenkint. A nemzeti színháznak tehát ennél már nagyobb segélyt adni nem lehet. Én tisztelem a művészek érdemeit, de állíthatom, hogy oly honoráriumot, mint a nemzeti színház művészei, semmiféle állásban k ipni nem lehet. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert kivéve a főpapi állásokat, nincs Magyarországon jövedelmezőbb állás, mint ezeké a művészeké. Vannak egyes művészek, a kiknek 10 ezer forint fizetésük van, ehhez hozzávéve a fellépti díjak it és a tanárkodást, némelyiknek jövedelme meghaladja a 12 ezer frtot. Ha ők e mellett mégis anyagi bajokba keverednek, ahhoz az államnak semmi köze sincsen; tessék azokból kimászni, úgy, a mint tudnak. A mi az operát illeti, én voltam az, a ki hangoztattom már és ma is ismétlem, hogy e tekintetben ne éljük utópiákkal. Egy magyar opera, teljesen nemzeti alapon, ma lehetetlenség Magyarországon. Erre előföltételek kellenek, erre először egy nagy conservatoriumot kell létesíteni, azután kell a vidéken legalább egy pár helyen operát jteremfceni, mely úgy az instrumentális, mint a voealis zenefejlesztést előmozdítsa; mert az olyan operát, minő a mai, csak csúfolni lehet nemzetinek. A nemzeti ope rához hiába jönnek a külföldről egyes nagyművészek, a kik közül egy sem tud magyarul. Magyarországot nem is látták s mikor idejönnek, azzal jönnek ide, hogy én fogom a magyar nemzeti operát megcsinálni. Ez humbug. Kern csinálja azt meg sem Mahler, sem Rebitsek, sem más; ehhez évtizedek kellenek, nagy előkészületek, institutiók nagy munka kell éhhez. (Igaz! Úgy van!) Ezért azon 400.000 forintot, a mit most évenkint ezen úgynevezett nemzeti operára kiadunk, a legnagyobb luxusnak tartom. Kidobott pénz, melyet hajói alkalmaznánk, nemzeti eultnránknak rendkívüli hasznot csináuak vele, holott most ki van dobva. Mert az úgynevezett magyar nemzeti operában egy-egy külföldi művész uagy keservesen, évek fáradozásai után, betanul egy szerepet magyarul, a melyet ő sem ért, a közönség sem ért, ez még nem magyar opera; (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) az se magyar opera, hogy itt csehek olaszul énekelnek irtózatos pénzért. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ez sem kelléke a magyar operának. Ez nem egyéb, mint nagyzási hóbort. A magyar operát lehet, elérjük ötven év múlva, ha azon