Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.
Ülésnapok - 1892-148
230 14$. omágos fllés 1888 jannár 31-én, kedden Kimutatják az érdekeltek, hogy már Budapesten is 50-100 beteg marha értékesítése igen nagy nehézségekbe ütközik. Még nagyobb a nehézség a vidéken, a hol a íelepek nagyobb része van. Azután nagyon közel fekszik a veszély, hogy Bécs elfogja zárni előlünk piaezát, mert Ausztriában nem rég olyan törvényt hoztak, mint a milyen jelenleg a ház asztalán fekszik. Azonkívül, ha a hús értékesíthető volna is, a melléktermények, mint bőr, faggyú, szarv, nem értékesíthetők az ország legnagyobb részében; ennélfogva nem csak a kisebb szeszgyárak, a melyek marhahizlalással foglalkoznak, hanem az ipari hizlaldák tulajdonosai is vész esetén könnyen igen nagy kárt szenvednek. Felhozatott úgy a kormány előterjesztésében, mint a közgazdasági bizottság jelentésében az is, hogy azért nem lehet ezeknek a telepeknek a kártérítés körébe való belevonását eszközölni, mert ez igen nagy koczkázattal járna. A kérvény, az én nézetem szerint helycsen, erre nézve a következőket hozza fel: Magyarország összes ipari telepeiben, a melyekben marhahizlalással foglalkoznak, mintegy 30—35 ezer szarvasmarha van. Ezzel szemben az ország marhaállománya kitesz hatmillió darabot. Ez az arány maga mutatja, hogy a telepeknek a kártérítés körébe való bevonásánál a risico nem lehet valami rendkívüli nagy. Az is mondatik, hogy az egyes ipartelepek igen nagy mennyiségű állatot hizlalnak egyszerre, ennélfogva valószínű, hogy ott történik meg a betegedés. De köztudomású dolog az, hogy azon ipartelepek rendszerint nem egy istállóban, hanem elkülönítve 15—20 istállóban tartják a marhaállományt. Ezekben sokkal könynyebb elszigetelni a beteg állatokat, mint azokon a havasi legelőkön, a melyeken ezerszámra jár a marha, vagy a hortobágyi pusztán, a hol, — mint azt egy képviselőtársunk a gazdasági bizottságban illetékesen mondotta, — 30—40 ezer marhánál is több van együtt. Ha tehát létezik valahol nagy koezkázat, úgy, — nézetem szerint, — ez itt van. Sokkal nagyobb a koezkázat a havasi és más nagy legelőkön, a hol marhák elszigetelése egyáltalában lehetetlen, vagy rendkívül nehéz. De általában, ha van is koezkázat, már magának a törvényjavaslatnak czélja érdekében szükséges, hogy semmiféle kivétel itt ne tétessék. Az eltitkolások mellőzése szempontjából az állam magára vállalja a teljes kártérítést. Hozzájárul, hogy a felén túl, — mert hisz a hat évi járulékok második felét a kártalanítási összegek kevés helyen fogják kiadni, — ő maga fizesse a kárpótlást. A ragadós tüdőlob rendkívül veszedelmes, nemcsak azért, mert az állatállományt károsítja, hanem azért, mert annak következtében egész marhakivitelünk fölött folyton Damocles kardja függ. A bizottságok azt a módosítást tették a javaslaton, hogy a gazdasági szeszgyárak a kártalanításba bevonassanak Már most igen helyesen utal a kérvény arra, hogy igen sok ipari, és gazdasági szeszgyár között lényegileg alig van különbség. A szeszadótörvény értelmében gazdasági szeszgyár az olyan szeszgyár, mely legfeljebb hét heetolitert termel naponként, és mely gazgasággal van összekötve. De van akárhány ipari szeszgyár, mely ennél kevesebbet állít elő, és a hol a marhaállomány sem oly nagy, mint némely gazdasági szeszgyárban. Ezért egyáltalában nem látom a kivételt jogosultnak. A magyar törvényhozásnak nem traditiojaaz ilyen egyoldalú eljárás. Igen kellemetlenül érintett, — s ezt kifejeztem a közgazdasági bizottságban is, — hogy a javaslatban eredetileg az ipari telepeket a járulék fizetésére kötelezte, de kártalanítást nem helyezett azoknak kilátásba. E felfogást nem vallhatom a magaménak; azért, mivel, ha itt bizonyos osztályok képviselve vannak, nem szabad azok érdekeit jobban felkarolni, mint azokét, melyek itt képviselve nincsenek. Magánérdekeim inkább a mezőgazdasághoz vannak, mégis kötelességemnek tartom felemelni szavamat, mint a ki ismerem a termelési viszonyokat, hogy e különbség tételének megszűntetését kérjem a t. háztól. A részleteknél leszek bátor erre nézve módosítványt benyújtani. A mi a földmívelésügyi minister úr beszédét illeti, annak két pontjára kívánok reflectálnt. Az egyik az, melyben ő nem egészen világosan, de mégis kijelentette, hogy a marhatulajdonosok kártalanítási hozzájárulásának eszméjétől hajlandó elállani, ha a képviselőház többsége ez álláspontot foglalja el. Többen, a velem egy párton levő t. képviselőtársaim közül is hasonló óhajnak adtak kifejezést. Én azonban felfogásukban nem osztozhatom. Két bizottságban védte a t. minister úr a kormány álláspontját, mely nézetem szerint helyes: hogy tudniillik érdeklődőkké kell tenni a kártalanításban magukat a marhatulajdonosokat is, azért, hogy a becsléseknél és különösen az eltitkolásoknál az állam érdekei jobban meg legyenek óvhatok. Most pedig a minister úr, miután mi hozzájárultunk álláspontjához, egy pár, — megengedem nyomatékos nyilatkozat, — befolyása alatt oly könnyen eláll saját, a kormány és a két bizottság felfogásától. Én azt tartom, hogy ez az általa elfoglalt álláspont helyes; nem csak azon okokból, melyeket a minister úr fejtett ki, hanem azért is. mert ha kilátásunk van arra, hogy az állatbiztosítást meghonosítsuk, az csak akkor következhetik be, ha a közönség hozzá szokik ahhoz, hogy neki magának is kell valamit tennie a baj elhárítása szempontjából. (Eg>i
