Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.
Ülésnapok - 1892-146
174 í* 6- orwságos ülés 1898, l anuár 18-án, szombaton. nem állapította meg oly módon, hogy abból Magyarországra a pragmatica sanctioban határozottan kijelölt kötelmeken túl más újabb kötelezettségek is háríttassanak.« Tovább megyek, t. ház. Egy másik, később igen nevezetessé vált államférfi, Tisza Kálmán, az 1866. február 19-én megtartott felirati beszédében szórói-szóra ezeket mondta: {Halljuk!) »Azok után, a mik e teremben különösen igen t. barátom, Komárom városának képviselője — t. i. Ghyczy Kálmán — által elmondattak, csak keveset kell magához a felirati javaslathoz szólanom. Én azon nézeteket, a melyeket ő kifejezett, magam is osztom, osztom természetesen úgy, mint ő mondotta és értette, nem pedig úgy, a mint mások magyarázni megk is éri ették.« Tehát Tisza Kálmán is elismerte akkor, hogy a nagyhatalmi állás nem foly a pragmatica sanetioból és ez a Tisza Kálmán ennek daczára mégis részese volt később a nagyhatalmi politika megállapításának. Gróf Andrássy Gyula 1866. február 20-án megtartott felirati beszédében szórói-szóra ezeket mondotta: (Halljuk! Halljuk!) »Ausztria a pragmatica sanctio alapján alakúit és a legnehezebb viszonyok között nemcsak fentartotta magát, de nagy európai befolyást gyakorolt. Minden kísérlet, mely ezen szerződési alap ellenében Magyarország beolvasztására, az államegység keresztülvitelére történt, történt legyen az akár az absolutismus, akár a szabadság nevében, csak a birodalom erejét csökkenté s anyagi és erkölcsi bajainak lett okozója. Ebből az következik, hogy Ausztria kivételes állam, mely az egység által nem lehet erős, hanem csak lehetetlen; s hogy x\usztriának választania kell érdekegység meg kormányzati egység között, egység meg egyezség között. Mi képesek vagyunk a birodalom terheiben részt venni, és pedig a pragmatica sanctio alapján, mint közjogilag önálló állam és nem mint beolvasztott vagy beolvasztandó tartomány.* Et nunc venio ad fortissimum virum : Deák Ferenczhez, a ki, miután 1866. február 21-én tartott monumentális beszédében egy helyen a tiz évi sikertelen politikával szemben azt kérdezte : »Hiszi-e valaki, hogy az jobb volt, hasznosabb volt mind ő Felségére, mind a birodalomra nézve, mint a jog politikája ?« Azt mondja beszéde további folyamában: (olvassa): »Kiindulási pontunk a pragmatica sanctio. Ki van abban határozottan és világosan fejezve az elválhatlan és eloszthatlan birtoklás és annak következtében a közös és kölcsönös védelem elve, de a hatalmi állás abban nem említtetik. E szövetkezés, melyet őseink kötöttek, közös védelmi és önvédelmi, tehát inkább a békére, mint harczra számítva.« Azt hiszem, t. ház, hogy ezekkel tökéletesen bebizonyítottam, hogy a kiegyezés államférfi ai a közösügyi kormányzat politikájává az önvédelem, a béke és a nemzetközi statusquo fe..tartásának politikáját és semmi esetre sem a nagyhatalmi, a külhódításokra, a birodalom egységesítésére és összpontosítására vonatkozó politikát kívánták tenni. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Ezekkel szemben most meg kívánom vizsgálni, hogy a közösügyi politika 25 év alatt, napjainkig, minő szellemet és irányt állapított meg? (Halljuk! Halljuk!) A 25 éves közösügyi politika kifelé többé nem a béke, nem az önvédelem, hanem világosan az offensiv és agressiv támadás politikáját jelenti. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A hetvenes években e czélból azon kezdték a közös ügyi osztrák és magyar államférfiak, hogy a külpolitikában a béke és a békés politika köntösét levetették, és felöltvén a Metternich-ek, a Thugut-ok, a Kaunitz-ok muszkabaráti öltönyét, s szövetséget és barátságot kezdtek létesíteni legnagyobb ellenségünkkel, a muszkával és legtermészetesebb és legjobb szövetséges társaink: a törökök ellen. És miért? A keleti kérdés felbolygatásáért, és Törökország feloszlatásáért! E czélból a muszkabarátság révén megengedték legelőször is azt, hogy a párisi szerződés, mely pedig a nemzetközi statusquonak akkor egyik palládiumát, és Magyarország és Ausztriának egyik legfőbb védbástyáját képezte, megsemmisíttessék; s azután a reichstadti egyezség a apján beleegyeztek Törökország felbontásába azért, hogy jogczímet nyerjenek Bosznia és Herczegovina elfoglalására. És mi lett ennek az eredménye ? A 10 év óta fennálló állandó fegyveres béke, ez az ingadozó alap, és e fegyveres békének azon következménye, melynél fogva minden pénz- és véráldozatainkat ennek kielégítésére kell, hogy fordítsuk. És fájdalom, ezen állapot nemcsak nem mozdította elő az országnak békés fejlődését, hanem még existentiáját is folyton veszélyezteti napjainkban is. Ha ez, t. ház, így van, ha e politika ezt eredményezte, kérdem, vájjon e politika által, melynek befelé ismét megvan a maga iránya, maguk a közös ügyek és közösügyi intézmények nyertek-e szilárdulást és állandósulást? A felelet természetesen az, hogy nem; mert a közösügyek maguk e miatt teljesen meggyöngültek. És mit jelent e politika beftdé? Befelé azt mutatja, hogy dagadó vitorlákkal halad ezen politika a centralisatio kikötője felé. E miatt és a kormány politikájának következtében ezen országnak minden intézménye, maga az önkormányzat, és Magyarország önállóságának minden biztosítékai, naprólnapra gyöngíílnek, elannyira, hogy ma már határozottan meggyengítettnek kell látnunk magát
