Képviselőházi napló, 1892. VIII. kötet • 1893. január 20–február 11.
Ülésnapok - 1892-143
14*. orm/AroN füés 1896. juinár ä5-én, izordáu JQ7 meny jósága és czélszerfísége iránt; hasonlóképen átérezzük annak szükségét, hogy a létszám emeltessék, mert igazán emberfölötti munkát követelnek a csendőröktől, a minek ők phisikailag megfelelni képtelenek, és anyagi ellátásuk, mint minden oldalról hangoztatott, nem felel meg a szolgálattal járó sok nehézségnek. (Úgy van! bal felöl.) Pázmándy t. képviselőtársam figyelmébe ajánlotta a belügyminister úrnak a czigányügy mellett azon óriási csavargó vándorlást, a melynek kivált mi a határvidéken az ausztriai határon kitéve vagyunk. Ez a következménye annak a szomorú ténynek, hogy míg odaát az osztrák provinciák rendőri dolgaikat rendezni tudták, semmiféle ilyen csavargó elemet meg nem tűrve, s így a vándorlást nyakunkba zúdították, ez ellen mi egyes megyékben magunkat megvédeni nem tudjuk. Megkíséri ették a megyékben, hogy oly szabályrendeleteket hoztak, hogy a kóbor czigányok összeírassanak. Csak a magam megyéjéről beszélek; ha Vasmegyéből be fogja követelni a t. minister úr ezeket az adatokat, el fog borzadni, hogy egy második czigányhaddal állunk szemben, a mely amannak minden veszedelmét rejti méhében s egyeseknek személyi és vagyoni biztosságát veszélyezteti. Kérem a t. belügyminister urat, legyen szíves ezen adatokat bekívánni és nekünk segédkezet nyújtani, mert a magunk erejéből képtelenek vagyunk magunkat megóvni. Fölmerült ezen vita folyamán Pázmándy t. barátom indítványa. Ez igen kényes kérdés, és sajnálom, hogy oly mederbe tereltetett, a mely a kölcsönös capacitatiót élére állította. Nem szándékozom még olajat önteni a parázsra, hanem lehetőleg objective kívánok a kérdéshez hozzászólani, saját álláspontomat védve és igazolva. Bocsásson meg Pongrácz Károly előttem szólt igen t. képviselőtársam, hogy nem reflectálok szavaira, mert nem igen értettem beszédét, a mi nem az ő hibája, szenvedvén ő is abban az általános hurutos bajban, a melyben én. De azért megértettem előadásából annyit, a mire Hoitsy Pál és Thaly Kálmán t. képviselőtársaim alaposan, tudományosan és történelmi okmányokkal beigazolt czáfolattal feleltek, xígy, hogy az általuk elmondottak után feleslegesnek tartok minden további czáfolatot. Beszédével tehát most nem foglalkozom, hanem áttérek a t. belügyminister úrnak előadására. A t. belügyminister úr feltárva a tárgyalás alatt lévő intézménynek eredeti keletkezését, igen helyesen utalt arra, hogy az 1881-iki törvény határozottan megszabja, hogy a magyar királyi csendőrség — és én is hangsúlyozom ezt a kifejezést — katonailag szerveztessék és az akkori nehézségeknek és a kezdeményezésnek tudta be azt, hogy szükséges volt ezt a belügyi téren foglalkozó intézményt katonailag szervezni. De engedje meg a t. minister úr, hogy midőn azután az 1881-iki törvényt annyira magyarázza, hogy ezen törvénynek egyes szakaszaiban a honvédelmi intézménynyel Összeköttetésbe hozza, és ezt a tisztán belügyi térről a katonai szervezet Procrustes ágyára akarja vonni, ezt a magyarázatot nem értem. Azt érteném, ha a t. belügyminister az általa elfoglalt állásponton megmaradva, egyszerűen hivatkoznék a törvényre; ez képezhetné közöttünk általánosságban vita tárgyát. De neki nem lett volna szabad ugyanabba a hibába esnie, a melybe esett az előbbi belügyminister úr, hogy oly indokolással élt, mely a magyar államnak tekintélyét, a magyar állami érdekeket és a legkényesebb honfiúi érzeteket megsérti, és ezzel azután igen természetesen utat nyit arra, hogy egészen más térre, a szenvedélyesség terére tereitessék a kérdés. Azt értettem volna, hogy ha a t. belügyminister úr egy előttem ugyan tisztán álló kérdésre nézve azt mondja, hogy meg vannak állapítva a színek, hivatkozván azokra az auctoritásokra, a kik ő Felségének családi színei gyanánt akarják feltüntetni a fekete-sárga színeket; de felfogásom szerint nem lett volna szabad arra az álláspontra helyezkednie és oly térre tereim a kérdést, hogy ez katonai intézmény és miután a közösügyi kérdésekben a dualisticus jelvényeknek zászlókon stb. feltüntetése annyi évek után elég sajnosán kellőleg elintézve nincsen, ezeket a színeket ő Felsége személyes színeinek deciarái ja és ezen az alapon okoskodik. Ez a kérdés megvitatását mindenesetre más mederbe terelte. Most áttérek arra, hogy én, mint ellenzéki, ugyanabból az álláspontból kiindulva, a miből eredetileg kiindult a t. belügyminister úr, hogyan fogom fel a kérdést. (Halljuk! Halljuk! hal felől.) És itt engedjék meg, ha én is az 1881-iki törvényre menjek vissza és foglalkozzam a csendőrség keletkezésével, mely, mint tudjuk, az Erdélyben akkor fennálló csendőrség mintájára szerveztetett. De én még tovább is megyek és visszatérek általában arra az időre, a midőn az osztrákmagyar monarchiában a csendőrség keletkezett, és eljutok egy igen szomorú korszakhoz, a Bach és Schmerling korszakához, midőn oly rendszer fentartására volt elsősorban hivatva a csendőrség, mely egy utálatos politikai rendszert képezett, (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) a mely hivatása egyformán utálatossá tette a csendőrséget úgy a katona, mint a polgárság előtt. Akkor volt értelme, hogy abból a czélból, hogy a esendői-tiszteknek tekintélyt és bebocsátást szerezzenek, neki fekete-sárga kardbojtot adtak, mely nélkül a katonatisztek sem tűrték volna meg 14*
