Képviselőházi napló, 1892. V. kötet • 1892. junius 25–julius 20.

Ülésnapok - 1892-87

87. országos ülés 1882. JnJins 13-án, szerdán, g \ g Hiányzik a kettő között a tertinm eomparationis. Igen könnyfí azt mondani, hogy az arany többet ér, mint a forint, de mi az oka annak, hogy itt a belföldön többet ér? Az agio. A t. kormány pedig indokolásában helyesen emeli ki, hogy az agio a belföldi árképződésre kellő befolyást nem gyakorolt és gyakran volt alacsony agio mellett magas árú gabonánk és megfordítva. (Helyeslések bal felöl.) Különösen két indok hozatott fel ezen relatio mellett, t. ház. Az egyik indokot a t. előadó úr szolgáltatta, azt mondván (olvassa) : »Már pedig az értékarány megállapításánál az kellett, hogy uralkodó főszempont legyen, miszerint a rendezett valutára átmenetei minden nemzetgazdászati rázkódás és lehetőleg csaknem minden köz- vagy magán megkárosodás kizárásával eszközöltessék. Ezért a tényleges pénzértéknél épngy nem lehetett lényegesen eltérnünk, mint tekintettel kellett lennünk a közelmúlt fejlődésére is, mert abban keletkeztek^ kötelezettségek és viszonyok.* Azt hiszem, hogy7a t. előadó úr különösen az adós és a hitelező közötti viszonyt vette tekintetbe és úgy okoskodott, hogy nem lehet ezen relationál súlyosabb forintot megállapítani, mert mi lenne abból az adósra nézve, hogy ő például könnyű papirforintban contrahált adósságot és nehéz aranyforintban fizesse^meg? Én, t. ház, ezt mindnyájunkra, de magamra nézve is igen fontos kérdésnek tartom, mert én sem tartozom a hitelezőknek igen értékes, hanem inkább az adósoknak kevésbbé értékes osztályához. (Derültség.) Én általában nem hiszem, hogy abból, hogy súlyosabb pénzben fizet az adós, károsodás származnék. Nem hiszem ezt egy nagy közgazdasági indoknál fogva. (Halljuk! Halljuk!) Hiszen az adós tulajdonképen nem pénzben fizet, hanem fizet vagyonbeli értékben ; a gazda nem készpénzben fizet, hanem fizet terményekben, a melyeket pénzzé tesz; a gyáros gyártmányaiban; az ügyvéd, orvos munkájában, keresményében. Ha tehát ő súlyosabb forintban fizeti tartozását, viszont saját értékét súlyosabb forintban értékesítheti és így a compensatio megtörténhetik. Ha ez nem így volna, akkor minden valuta-rendezés tönkretette volna az adósokat, mert minden valuta rendezésének folyománya, hogy az adós kevésbbé értékes pénzben contrahált adósságát teljes értékben fizeti. Tudtomra pedig nem így van, ez egy államban sem történt; csak egy esetben volt erre példa 1811-ben, a mikor a fekete bankó devalvatioja történt, de erről aztán hímet varrni csakugyan nem lehet. A másik indok e mellett a relatio mellett az, hogy a mostani ágionak előnyeit kell fixirozni, különösen a gazda számára. Nem szenved az kétséget, t. ház, hogy az agio, a disagio a gazda számára kiviteli praemiumot képez; ha tehát ezt akarjuk fixirozni, akkor egyáltalában nem kell a valutát rendezni. De azt aztán nem értem, miként képzeli valaki, hogy e mellett a relatio mellett azt a praemiumot a gazda számára biztosítsa. Hiszen akárhogyan állapítjuk meg a relatiot, a paritás helyreáll a külföld pénze és a mi pénzünk között és nem történik meg, hogy a külföld pénzét felváltjuk nagyobb értékű bankóra. Praemium fixirozásáról tehát szó sem lehet. Általában, ha azt tartjuk, hogy a gazdák érdeke a kevésbbé súlyos relatio, akkor nem látom át, minek megállapítani a 84-et; miért nem állapítunk meg 80-at, 75-öt, vagy épen 70- et? Ezt pedig a kormány maga sem akarja. Mindezeket összefoglalva, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kormány relatioja egészen önkényes dolog, hogy a mi pénzünk vásárlási képességét nem fejezi ki, annál csekélyebb értéket képvisel és ennek következtében tényleg reductiot, devalvatiot jelent. (Igás! Úgy van! a baloldalon.) Hogy azon millió és millió transactio nagy körfutamában, meíy az átszámítás által történik, hogy ezen kö rfutatn mely stádiumában fog bekövetkezni az értéktelenedés visszahatása, a devalvatio repercnssioja, azt előre meghatározni nem lehet: az mindig azon a ponton fog bekövetkezni, hol — hogy úgy mondjam — a positio a leggyengébb. Vagy hogy világosan fejezzem ki magamat: ki fog veszíteni, ki fogja a rövidebbet húzni, az adós-e vagy a hitelező, a fogyasztó-e vagy a termelő, ki lesz a Sehwarzer Péter? (Derültség.) Ezt igen egyszerűen az fogja meghatározni, hogy a kettő közül melyik van jogilag hátrányosabb positioban; hogy azonban ez be fog következni, az előttem kétségtelen. De tegyük fel t. képviselőház azt, hogy mindabban, a mit én mondtam, teljesen, tökéletesen tévedek. Tegyük fel, hogy ez a 84 krajczár kifejezi a mi forintunk vásárlási képességét, ha tehát többet adnánk, akkor az állam veszít. Hát vájjon ez, t. ház, ellentétben állna a valutarendezés nagy eonceptiójával? Vájjon ez nem épen annak elutasíthatlan követelménye-e? Mi az oka a mi valuta-miseriánknak ? Az, hogy pénzünk elértéktelenedett, hogy érezalapját elvesztette és azonkívül, a mennyiben érezalapja van, az elvesztette a paritást. Mi tehát a valutarendezés? Hogy érczczel lássuk el, hogy a megcsökkent érczértéket felemeljük. (Igaz! Ügy van! bal felől.) Egy szóval, t. ház, az egész valutarendezés abban a nagy elvben foglalható össze;