Képviselőházi napló, 1892. V. kötet • 1892. junius 25–julius 20.

Ülésnapok - 1892-87

||4- 87. orsnAgoB fiién 1892. Julius IS-íVu, sxerdftn. reslitutio in integrum jogilag és közgazdaságilag. (Helyeslés bal felől.) Azt mondtam, t. ház, (Halljuk!) hogy ennél az egész kérdésnél az államnak nem úgy kell eljárnia, mint egy bankárnak, hanem neki igenis kettős kötelessége is van a restitutio in intengruma alapján. A mennyiben itt, t. ház az állam, mint adós áll hitelezőjével szemben, az államnak kötelessége a hitelezőnek azt az értéket restituálni, a mely értékkel az a hitelező hirt, a mikor az adósság contraháltatott. Hegedűs Sándor elödaó: A mikor contraháltatott? Beöthy Ákos: Igaz ezüstben contrahált, tehát köteles az ezüstöt reeluálni. De jó lesz itt egy kicsit distinguálnunk. Distinguáljunk formális kötelezettség és materialis kötelezettség között és különösen distinguáljunk az ezüst, mint nemes fém és mint valutaércz között. Igen is a/, az ezüst, melyet mint nemes fémet, a vámfont Vis része, melyet a forintért átad, mint ezüst, mint nemes fém, ugyanaz az ezüst, a mely akkor átadatott; de mint valutaércz nem az az ezüst, nem bir azokkal a tulajdonságokkal, attribútumokkal, nem azzal az értékkel, nem tudja ugyanazt a functiot teljesíteni. Mi volt az az ezüst, mint valutaércz akkor, mikor az adósság contraháltatott? Az az ezüst egy exportképes valuta volt, a nemzetközi forgalomnak egyenrangú tényezője volt. En mint állampolgár azt az ezüstöt kivihettem, az ezüsttel tartozásomat odakünn teljesíthettem annak a paritásnak arányában, mely akkor volt, t. i. 1 frt és 2 franc 50 centimes. Mi teszi tehát, t ház, annak a kötelezettségnek materialis tartalmát, mely az állam és hitelezője közt létrejő? Az teszi a materialis tartalmát, hogy neki, mikor visszafizeti, ugyanannyi valutaérczet adjon, melylyel a hitelezi! a ftmetiot tudja teljesíteni, melyet akkor teljesített, t. i. hogy az exportképes legyen és adósságát ugyanoly mérvben odakünn kifizethesse. Ez, t. ház, megengedem, nem formális kötelezettség, de materialis kötelezettség, mely a jogérzet szempontjából ugyanazon az alapon áll, a mely alapon contrahálódik a damnum emergens és a lueriim eessans jogi elve. De hisz a t. kormány maga sem áll a formális kötelezettség alapján, mert nem ezüstöt ád a maga értékében, hanem többet ád; a különbség tehát kettőnk közt az, hogy én a consequentiát a maga teljességében vonom le. Van még egy más körülmény, a miéit az államnak ebben a kérdésben el kell menni a méltányosság legvégső határáig. Miért ? Azért, mert ez a tartozás lényegesen különbözik minden más tartozástól, minden más adósságtól, a melyet az állam contrahál. Más államadásságoknál a hitelezők, ha nekik nem tetszik, nem hiteleznek az államnak, de itt mindegyikünk kényszerítve volt az államnak hitelezni annak következtében, mert azt a pénzt, azt az államjegyet kényszer-forgalommal látta el és akarva nem akarva el kellett azt fogadni. Ez a jogi consequentia egészen összeesik azon politikai kötelezettség eonsequentiájával, melyben az állam van e kérdésnél, mint a pénzverési felségjog tulajdonosa, mely kötelesség abból áll, hogy kötelezve van az állam polgárait oly valutával ellátni, mely a jó valutának minden követelményeivel bír, mely exportképes és a mely a nemzetközi forgalomnak egyenrangú tényezője, épúgy, mint az állam, mint legfőbb hadúr köteles a hadsereget mindig megfelelő fegyverzettel ellátni, épúgy a legfőbb pénzverési jog tulajdonosának kötelessége az állam polgárait megfelelő pénzzel ellátni, mert ez képezi az állam polgárainak forgalmi fegyverzetét, melylyel ők a nemzetközi küzdelemben megállhatnak és annak következtében, ha az a pénz, mely előbb az ő pénze volt, értékét elveszti, köteles az állam polgárainak megfelelőt adni, köteles azt a különbözetet viselni, mely az elértéktelenedett és az új valuta közt van. És ez, t. ház, nem theoria. Merem állítani, hogy Európa minden államának törvényhozása a conversioknál úgy járt el, a hogy mondottam. Vegyük a legutóbbi conversiokat, melyek történtek. Ott van Németország. Németország behozta az aranyvalutát és az ezüstöt teljes értékben honorálta, abban az értékben honorálta aranyban, a melylyel az ezüst a clemonetisatio előtt bírt, (Igás! Úgy van! lal felöl.) Igaz, hogy akkor az ezüst ára a londoni piaczon 60 pence volt, a mi megfelelt az akkori törvényes relatíonak. De ez nem bizonyítja azt, hogy ha az az ezüstnek értéke csökkent volna, Németország ezt nem tette volna meg. (EUenmondások jobb felől.) Kérem, szolgálok példával. A legjobban fogok örülni, ha megczáfolnak. Ott van például Hollandia, Hollandiának ezüstvalutája volt, ha emlékem nem csal, különben mindjárt meglátjuk, itt van a törvény. Láng Lajos államtitkár: 1847! Beöthy Ákos: Nem, 1847-ben Hollandia az ezüstvalutára ment az aranyból át, de 1875-ben az ezüstvalutáról az aranyra ment át. Itt van az 1875-ik évi törvény. Hollandia akkor ment át az arany valutára, mikor már az ezüst értéke csökkent. Én végignéztem az: egész_j törvényt, de nem találtam egyetlen egy oly dispositiót sem, a mely a mi 10-ik §unknak megfelelne, hogy t. i. az aranyra átváltás az elértéktelenedés alapján történik. Itt van Románia. Románia I 1890-ben ment át az arany valutára és itt van a romániai törvénynek 14-ik §-a: »Ezüst öt i leu-érmek birtokosai jogosítva lesznek a kiese-