Képviselőházi napló, 1892. III. kötet • 1892. május 3–május 31.

Ülésnapok - 1892-48

J2Q 48. országos ülés 1882, májns 7-én, szombaton. a mienk között. Minden időben és országban igaz marad, hogy a kereskedelmi forgalmi eszközök fokozódott értékét, a pénznek erősebbá válását legelőször is mindig a gazdaságilag leggyöngébb osztályok érzik meg. Azért nem kell távol keresni a kivándorlás okát, hanem keresni kell azon politikában, melyet folytattunk. (Helyeslés bal felől.) A gazdaságilag gyöngébb osztály érezte meg a ministeriumnak egy másik intézkedését is, t. i. a regale-megváltást. A regálét először nem védték és mikor aztán e védés által elértéktelenedett, akkor megváltották, állami monopóliummá tették. S ebből az államnak körülbelül épeu akkora haszna van, mint lesz abból, hogy most nem az ezüstvalutáró! megyünk át az aranyra, hanem papírvalutáról az aranyvalutára; mert ennek a különbözetét azután megint csak a gazdaságilag gyengébb osztály, az adósok fogják megfizetni. (Ügy van! bal felöl.) Egy egész lánczolatát a tényeknek lehet felmutatni a mi pénzügyi és gazdasági politikánkból arra, hogy míg az állami rendezkedés terheinek legnagyobb részét reá hárították a gazdaságilag leggyengébb osztályra, ugyanakkor egyáltalán nem gondoskodtak arról, hogy a forgalmi eszközök kellő kifejtésével és vámrendszerünknek czélszeríí átalakítása által legalább megközelítőleg szolgálták volna az ország agrár érdekeit. Nem kívántuk mi soha, legalább én és a velem egy nézetííek sohasem kívántuk, hogy a kormány agrár politikát folytasson, de igenis kívántuk, hogy a mainál méltányosabb, a szabad kereskedelmi rendszerhez közelebb álló politikát folytasson. S ha ez nem történt, annak megint nem mi vagyunk az okai. Mi sürgettük, hogy a külön vámterület létesítése által Magyarország legvitalisabb érdekei biztosíthatók legyenek s önök voltak azok, a kik a közös vámterület előnyeit festve elénk, annak elérhetése érdekében feláldozták a szabad kereskedelmi rendszer által önként kínálkozó előnyöket. Mindezeket összevéve, kénytelen vagyok visszautasítani azon ínsinuatiot, mely a minister úr egész beszédén átvonul, hogy azért a múltban követett gazdasági politikáért és azért, hogy a mai költségvetésbe több föl nem vehető s hogy a tárcza jobban nem kezelhető: a felelősségnek bármily csekély része is az ellenzéki padokra hárulna. (Helyeslés bal felöl.) Annak a felelőssége visszahárúl egészen a minister úr elődeire s azon pártra, mely az ő háta mögött ül. Nem fogadom el a költségvetést. (Élénk helyeslés bal felöl.) Szederkényi Nándor jegyző: Horváth Gyula! Horváth Gyula: T. ház! Engedelmet kérek, hogy a t. ház türelmét pár pillanatra igénybe vegyem. (Halljuk!) Nem akarván a részletes tárgyalásnál erre a kérdésre újólag kiterjeszkedni, ez alkalmat használom fel, hogy az igen t. földmívelési minister úr figyelmét erre felhívjam. (Halljuk!) ä Tulajdonkép két kérdésről akarok szólani. Az egyik a phylloxera-kérdés a fővárosban. Ha valahol szomorúak a phylloxera pusztításai és ha valahol leverők következményei annak, hogy evvel a bajjal szemben a legkisebb czélszeríí intézkedés sem történt, hát bizonyára itt a fővárosban leginkább van ez így. Alig lehet képzelni, hogy egy országnak fővárosában, a hol a polgárok tekintélyes része szőlőmívelésből él, tíz év alatt rendszeresen a phylloxera által elpusztulhassanak a főváros körül levő összes szőlők, úgy, hogy sem a főváros egész ereje, sem a kormány egész ereje egy pillanatig se vétessék igénybe ennek megakadályozására. Pedig ez nemcsak óriási kár, hanem a kormány és a főváros életképessége iránt oly deprimáló érzelmeket kelt minden gondolkozó emberben, hogy ha már egyébért nem, ezért is kellett volna erélyesebben eljárni. A legutolsó időben, ha valami baj van, ha valami szomorú dolog áll elő, ennek orvoslására két szokásos panaceája van a kormánynak, két gyönyörű dologgal jönnek a tönkrejutott emberek segítségére s ez a dohánygyár és a keztyíígyár. (Derültség bal felől.) Ha a földmívelési kormánynak és a fővárosnak a phylloxera pusztításai ellen csak e két orvossága van, az valóban kétségbeejtő. Miután már a phylloxera pusztításait megakadályozni nem lehet, talán czélszerűbb lenne, hogy ha a minister úr a fővárost, a melyet e tekintetben ép akkora, sőt talán még nagyobb mulasztás terhel, mint a kormányt, felszólítaná, hogy a földmíveléssel és szőlőmíveléssel foglalkozó s teljesen tönkrejutott lakosság érdekében tegye meg a lehetőt a baj orvoslására. Erre nézve pedig csak rá akarok mutatni egy módra, hogy miképen lehetne leginkább segíteni. (Halljuk! Halljuk !) Tudvalevő dolog, hogy a szőlőtelepekkel, kivált hogy oly okosan kigondolták azt, hogy az ezeken előállított amerikai és más szőlőfajok tőkéi oly drágák, hogy nemcsak a tönkrement ember, de még a jómódú is nehezen szerezhet belőlük, a bajon segíteni nem lehet, kivált ott, a hol a szegényebbeket sújtja a phylloxera pusztítása. Ennélfogva, nézetem szerint, az volna a helyes mód, fölkeresni a phylloxeramentes talajt és pedig nem a budai hegyeken, hanem a Üuna innenső partján a Rákos mentén. A kormánynak ily phylloxeramentes homokterületeket meg kellene venni és módot nyújtani arra, hogy a tönkrement szőlőmívelők e homokterületeket megszerezzék és ezeket beültetvén, régi foglalkozásukkal keressék meg kenyerüket, nem pedig ••-•