Képviselőházi napló, 1892. II. kötet • 1892. márczius 30–május 2.

Ülésnapok - 1892-42

42. országos ölés 1892, április 80-An, szombatom m szerint elítéltetett. Megnyugvással veszem a t. minister úrnak azt a felvilágosítását, hogy az illetők még sem kaptak oly nagy büntetést, mint a milyen abban a közlönyben volt, a miért felszólaltam. Midőn interpellatiomat tettem, bátor voltam kijelenteni, hogy távol áll tőlem magát az ítéletet tárgyalni. Most is tartózkodom attól és tartózkodnom is kell attól aunyival inkább, mert mint a t. minister úr megjegyezni szíves volt, még az ítélet sem végleges, mert revisio alá terjesztetett. Hogy mi lesz ennek a revisionak az eredménye: alább szállítják-e, megerősítik-e, vagy felemelik-e azt a büntetést, előre megmondani nem lehet. Ily helyzetben tahát a felett véleményt mondani sem lehet. Én a t. minister úr válaszát az első pontra nézve tudomásul veszem. Nem vagyok azonban abban a helyzetben — és ezt igen sajnálom — a t. minister úr válaszának második részére nézve, vagyis azon válaszára nézve, a melyet a t. minister úr második kérdésemre adni szíves volt, hogy t. i. látjuk-e végre-valahára a katonai büntető törvénykönyvnek és a katonai büntető eljárásnak reformját? Nem kicsiny lem azokat a nehézségeket, melyek egy ily reformnak az útját állják. Jól tudom, hogy ezek a nehézségek nemcsak nálunk, hol még több factorral kell számolni épen a monarchia összetételénél fogva, hanem Franczia-, Német s Olaszországban és más államokban is fenforognak. Igaz, hogy jelentékeny mozgalom indult meg a végett, hogy ezen kérdések folyvást előbbre s előbbre vitessenek s a jogtudomány fejlettebb színvonalának megfelőleg oldassanak meg az általános védkötelezettség behozatala folytán; de ne feledjünk egyet s ez az, hogy a katonai büntető eljárás olyan — hogy úgy mondjam — brutálisan sehol nincs összeállítva, keresztűlvíve, mint minálunk, mert a hadbíró egy személyben mint vizsgálóbíró, mint védő s mint vádló szerepel s így annyi heterogén functiot végez és egyesít egy személyben, hogy merek hivatkozni nemcsak minden jogászra, hanem minden józan ítélőképességgel bíró egyén ítéletére: képzelhetőé, hogy mindezek a functiok, a melyek egymagukban, egyenkint külön-külön arra rátermett embert kívánnak meg, a hol másoknak életerői, szabadságáról és becsületéről van szó, hogy egymástól heterogén, eltérő functiokat egy és ugyanazon ember egy személyben egyesíteni képes legyen, (Igás! Úgy van! a baloldalon.) T. ház! Én nem akarok a katonai büntető eljárás számos anomáliájára rámutatni; csak ezt az egyet emeltem ki, a mely a legflagransabb. Nem akarom említeni, hogy az a nyilvánosság és a szóbeliség teljes kizárásával történik és nem akarom fölhozni mindazokat a mai korba nem illő és a jelen korban meg nem tűrhető anomáliákat és állapotokat, a melyek a mai katonai büntető eljárásban fennállnak; csak épen erre az egyre akartam rámutatni, hogy feltegyem a kérdést: lehet-e ezt tűrni akkor, midőn immár 24 éve, hogy alkotmányunknak élvezetében vagyunk és már 1868-ban e tekintetben némi mozgalom indult meg? (Úgy van! bal felől.) 1868 november 29-én az akkori igazságügyminister, Horvát Boldizsár, benyújtott egy 17 szakaszból álló törvényjavaslatot, a mely az anyagi büntetőjogra vonatkozott. Ezen törvényjavaslat akkor az illető bizottságok által tárgyaltatván, a ház elé került és akkor történt, hogy nemcsak az ellenzéki oldalról közbejött ellenzés folytán, hanem miután nem kisebb tekintély, mint maga Deák Ferencz szólalt fel különösen annak második szakasza ellen, a mely Tisza Kálmán akkori képviselő úr szavai szerint az egész országból kaszárnyát akart csinálni, mondom, az igazságügy minister 1868. deczembcr 7-ikén a törvényjavaslatot visszavonta. Később ugyancsak az anyagi részre vonatkozólag megint egy ujabb javaslat terjesztetett be: az akkori igazságügyminister és honvédelmi minister, Pauler Tivadar és Szende Béla részéről, t. i. 1873 márczius 6-án egy 22 szakaszból álló törvényjavaslatot nyújtottak be. Az a törvényjavaslat a honvédelmi bizottsághoz utasíttatott, de hogy azután hová lett, annak nyoma sincs, mert a ház elé a törvényjavaslat tárgyalása végett nem került. Azóta egyszer-másszor, mikor erre alkalom nyílt, a ház tigjai közül hol egyik, hol másik szóba hozta e kérdést. Egy dolog bizonyos, hogy határozott charakter nyilatkozott azon válaszokban, melyek arra irányultak, hogy a ház egyes tagjainak, vagy mondjuk, az egész háznak, vagy a ház jó részének aggodalmait eloszlassák. A válaszok ugyan mindig azt mondták : a munka folyik, a tárgyalások folynak, de azok eredményét senki sem látja. Ha jól emlékszem, ez a munka, mely most folyik, már a kilenczedik; legalább a birodalmi tanácsban egy képviselő ezt mondta. Azóta, ha jól emlékszem, a minister úr közvetlen elődje, Fabiny Theofil képviselő úr úgy nyilatkozott, hogy e kérdés nem áll igen messze a megoldástól, a mennyiben csak egyetlen egy elvi differentia vár eloszlatásra, a többi tekintetben az illetékes körök már tisztában vannak. A t. minister úr is már három éve bírja az igazságiigyministeri tárczát és én nem teszem fel a minister úr jogérzetéről, hogy ne repudeálná azt az állapotot, mely a katonai büntető eljárás terén ma fennáll. Lehet ezt türelmetlenségnek, vagy ha úgy tetszik, bizalmatlanságnak, lehet, ha úgy tetszik, annak nézni, hogy csak kellé-