Képviselőházi napló, 1892. II. kötet • 1892. márczius 30–május 2.

Ülésnapok - 1892-37

íi orsíAgo& ttlés mí. április äS-én, hétiSn. m hanem ott, a hol intézkedni kell, a belügyministeriumban is, a tettek ideje következett el és nem a szavaké. (Úgy van! jobb felöl.) Hogy mennyi minden történt, igazolja több adat. (Halljuk!) Már Tisza Kálmán belügyministersége alatt felvétetett az ügy a belügyministeriumban és megtartatott az enquette, albizottságok küldettek ki, ezek munkálatokat készítettek és azokat beterjesztették. És itt megtörtént az, a mi gyakran történik az életben, hogy a szakemberek egy kicsit összevesztek. Az orvosok a miként felett nem tudtak megegyezni, azt hiszem azonban, hogy ma, azok után, a miket elmondandó leszek, a miként kérdésével már simán állunk. A legnagyobb baj véleményem szerint, az, hogy a lelenczügyet nálunk a közönség nem úgy fogja fel, a mint kellene. Nagyon sok ember van, a ki már a »lelencz« szóra bizonyos visszatetszést érez és azt hiszi, hogy ez valami erkölcstelen dolog. Igenis, t. ház, azok, a kik azt mondják, hogy ez nem elég erkölcsös dolog, még mindig maguk előtt látják azt, a mit ők kifogásolnak, a forgódádás lelenczházat. De, t. ház, ha a forgó-ládás rendszer nem jó, ez még nem bizonyítja azt, hogy a lelenczház nem jó, (Helyeslés) csak az;, hogy a rendszer rossz és más rendszert kell keresni. (Helyeslés.) A forgó 1 adás rendszert én magam is elítélem. Elítélendő az nemcsak a lelenczügyet tekintve, hanem a családügy szempontjából is. Ha egy szegény férj és nő között, a kik a mindennapi kenyérért küzdenek, kínlódnak és a kiknek gyermekük van, valami viszály támad, ha ily házasfelek összevesznek^ és első haragjukban, dühökben azt a gyermeket belökik a forgóládába: ezzel egyúttal a kötelék az atya és anya között megszűnik. Egy család megy széjjel és az államnak kell egy gyermekkel többet eltartania. A forgóláda tehát veszélyes nemcsak a lelenczügyre, de a család ügyére is. (Helyeslés.) Már most, ha mellőzzük a forgóládát ma, hova jutunk? Oda jutunk, hogy minden ember, a ki az ügygyei, foglalkozik, tudja, hogy a lelenczház ügye ma csak a szülházakkal együttesen oldható meg. Mit akarunk mi a lelenczházakkal, összeköttetésben a szülházakkal? Meg akarjuk menteni azt a gyermeket nemcsak a magyar nemzetnek, de a családnak is. Az a gyermek, a kit az anyának szoptatnia kell, nem válik tőle idegenné soha; (Igaz! Igaz!) az a gyermek, a kit mi ott a szülházban hetekig szoptattatunk az anyja által, nem vész el a családra nézve. Méltóztassék megkérdezni az anyákat, a kik szoptattak, hogy a szeretet nem fokozódik-e mindinkább, mentől tovább táplálja emlőin az anya azt a gyermeket ? (Helyeslés.) Ha tehát ezt a rendszert hozzuk be, hogy segélyezzük azon szegény anyát, a mikor még ő kell, hogy tápot adjon gyermekének, elértük azt, hogy az anya meg fogja szeretni gyermekét és nem fogja eldobni magától. (Igaz! Úgy van!) Meg fogjuk látni, hogy akárhány esetben, a mikor az anyát kifogják engedni, ő maga fogja kérni: adjátok ide gyermekemet is. [Igaz! Úgy van!) De ha még nem is történik így, elérjük legalább azt, hogy az a szegény leány, ha később akad egy ember, a ki el akarja venni, nem fogja eltagadni régi bűnét, hanem azt fogja mondani, van nekem egy kis magzatom, vegyük azt is ide, leszek a te élettársad, de csakis így, és akkor meg van mentve a nvigzat a család számára. (Tetszés.) Ha ilyenképen haladunk, akkor azt hiszem, czélt érünk. De nem enquétekkel. (Helyeslés.) Az enquéteek — sajnos — de sokszor eszembe juttatják a temetőt. (Derültség.) Ha egyszer az enquéte elé került valamely dolog, ott pro és contra vitatkoznak, brochuröket osztanak ki és magát az ügyet eltemetik. Véleményem szerint, elég, ha a belügyminister kegyes lenne ministeriuma azon osztályából, a mely ezen ügyeket vezeti, egy-két embert kiküldeni, mert nem akarok enquétteet, hanem egy kis bizottságot oly egyénekből, a kik foglalkoztak ezen ügygyei, mint pl. az Ernuszt Kelemen képviselő által megemlített igen tekintélyes orvos és mások. Ezeknek hagyja meg, hogy dolgozzanak ki egy tervezetet. Egy további kérdés a pénzügyi kérdés. Ép úgy, mint a háború-viseléshez, a lelenczházak felállításához is pénz szükséges. Azt halljuk, hogy nincs pénz. Ezt én tagadom. Az igaz, hogy a magyar állam pénzügyi viszonyai eddig még nem voltak olyanok, hogy e czélra nagyobb áldozatokat, hozhatott volna, épen azért a társadalom vette kezébe az ügyet. S bár ma a pénzügyi viszonyok javultak, nem kérek, bár tehetném, a kormánytól egyebet, mint azt, hogy a magánosokhoz, kik az ügyet felkarolták, támogatólag csatlakozzék. így is, ha nem is teljes mértékben, de valamit mégis el fogunk, érni (Helyeslés.) mert azt hiszem, hogy helyesebb megmenteni ma 30—40 gyermeket, mint arra várni, hogy talán 100 év mulya megmentsünk többet. (Általános helyeslés.) Tekintsük csak azt, hogy mily álláspontra helyezkedik az állam általában a jótékonyczélú egyesületekkel szemben. Majdnem nevetséges, hogy oly egyesületek, melyek igazán az állam valamely kötelességét vették magukra s a melyekben az emberek egész idejöket a köz javának áldozzák, néha egyetlen segélyt kérve az államtól, azt sem kapják meg; nem kapják meg azt a segélyt, hogy leveleik és postai szállítmányaik díjmentességben részesüljenek. Ott van pl. a gyógyult elmebetegeket segélyző egylet. Kétség-