Képviselőházi napló, 1887. XXVII. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.

Ülésnapok - 1887-562

180 5C-2. országos ülés 1891. október 20-An. kedden. nak hívatottsága iránt oly teljesen ellenkező j meggyőződésre, azzal a meggyőződésemmel szemben, melyet a vita megindulásakor tapasztalt ? Szilágyi Dezső igazságiigyminister : A vita egész folyamában, ínég az utolsó beszéd alatt is. Gr. Apponyi Albert : Erre is megfelelek. Mondom a minister úr azt kérdi, hogy miként történt az, hogy én a kormányt a javaslat benyújtásakor a reform initiálására és keresztülvitelére képesnek tartottam, hogy reform-actiojától jót vártam és csak a vita végszakában, mikor az egész actio az ismert kétszakaszos törvényjavaslattá zsugorodott össze, csak akkor nyilvánítottam azt, hogy én a kormányt hívatottnak, képesnek, de még a kellő komoly akarattal ellátottnak sem tartom. S igen elmésen veti közbe a t. minister úr, hogy azok a tanácsok, melyekkel időközben a kormánynak szolgáltam, engem ily nézetváltoztatásra nem jogosítanak fel. Mert hiszen mit tanácsoltam én a minister úr szerint a t. kormánynak a hosszx\ra nyúló vita által nehézzé vált helyzetben? Egyszerűen azt, hogy tegyük át a vita folytatását az őszi időre ; és valóban nevetséges volt — a t. igazságügyminister úr szavai szerint — várni és remélni, hogy ezen egyszerű tény által, hogy a tanácskozás folytatása őszi időre tétetik át, meg fognak szűnni, el fognak háríttatni azok az akadályok, a melyek a törvényjavaslat magában való elfogadásának útjában állottak. (Élénk helyeslés bal felől.) Itt ismét a t. igazságiigyminister úrnak gyakori távolléte folytán nem csodálkozom a fölött, habár — gondolom — abban az ülésben ép jelen volt a t. minister úr, a mikor a napirend megállapításáról volt szó, hogy ebben is az igazságügyminister urat emlékezete cserben hagyta. Mert akkori felszólalásom leglényegesebb részét kihagyta. Én ugyanis akkor pártoltam báró Prónay Dezső t. képviselőtársam azon indítványát, hogy a ház a szokásos nyári szünidőre széjjelrnenvén, a vita folytatása az őszi időre halasztassék ; de hozzátettem, hogy ez a halasztás magában véve nem elegendő arra, hogy a törvényjavaslatnak magának sikerét biztosítsa. (Igaz J Úgy van ! bal felől) A mint kiemeltem, a kormány meggyőződhetett a vita egész lefolyásából, hogy álláspontjának egyik gyengesége az úgynevezett biztosítékokat magukba foglaló törvényekre vonatkozó nemcsak előterjesztéseinek, de nyilatkozatainak is hézagossága képezi : különösen pedig az, hogy a fegyelmi törvénynek ezzel egyidejűleg beterjesztését és törvényerőre emelését nem akarja megígérni, kilátásba helyezni. Én bízván — a mi felett a t. igazságügyi minister úr most eíménczkedik —- a dolgok egészséges fejlődésében, elálltam a vita elején azon követelménytől, hogy a fegyelmi törvény tartalma is elénk terjesztessék, legalább annyira részletezve, a menynyire az a közigazgatási bíráskodásra vonatkozólag történt; de íme a vita lefolyása meggyőzhette a kormányt arról, hogy az ekként csonkán maradt előterjesztés nem bír azzal az erkölcsi meggyőző erővel, mely a kormányt arra képesítse, hogy a nagy akadályokkal szembeszállhasson, vagy legalább — mert a siker garantiáját senki magára nem vállalhatja — neki a küzdelem későbbi folytatására a legkedvezőbb helyzetet biztosítsa. (Helyeslés bal felöl.) Ebben az értelemben felkértem a kormányt, hogy az őszi ülésszak megkezdéséig a fegyelmi törvényjavaslatot is terjeszsze a ház elé és ennek erkölcsi hatásától vártam azt, hogy az ellenkezés szenvedélye és elkeseredettsége alá fog szállani, hogy mi, a kik a reformot akarjuk, erkölcsi positionkban emelkedni fogunk, ha semmi mulasztást nem követünk el. (Ügy van! a baloldalon.) Akkori tanácsomnak ezen igen lényeges alkatrészét az igen t. minister úr elfelejtette. És most menjünk tovább. (Ralijuk ! Halljuk !) Én belenyugodhattam abba, hogy a fegyelmi törvény egyidejű előterjesztését a kormány mellőzze akkor, mikor gyakorlati feladatként állt előttünk a közigazgatási reformnak minél hamarabb való megvalósítása, mikor a kormány arra hivatkozhatott, hogy nem akarja a gyakorlati eredményt az által koczkáztatni, hogy complikálja azon előterjesztéseket, hogy szaporítsa azon törvényjavaslatok számát, a melyeket egyszerre akar keresztülvinni. Én ezen gyakorlati érv előtt meghajolhattam, jóllehet már akkor is figyelmeztettem a kormányt a bizottságban, hogy azt hiszem, nem helyes úton jár, mert ez által annyi erkölcsi erőt ejt el és annyitól fosztja meg magát, a mennyit semmi időnyerés nem hoz helyre. De kéäöbb, midőn a tapasztalás megmutatta, hogy igazam volt, midőn a tapasztalás több, a túloldalról történt nyilatkozat szerint is azt engedte sejtetni, hogy különösen a fegyelmi törvénynek elő nem terjesztése, meg nem ígérése csakugyan gyengítette a kormány positioját a reform-művel szemben; (Élénk helyeslés bal felöl.) mikor ily tapasztalás után sem akarta a kormány a fegyelmi törvényt előterjeszteni: akkor jogos volt az a következtetésem, hogy a reform ezen részénél, melyet én a közszabadság szempontjából cardinalis fontosságúnak tartok, nemcsak az időbeosztás szempontjából való halasztással, hanem egy határozott nem akarással állunk szemben. (Úgy van! Úgy van! bal felől.) Ezen meggyőződésem még megerősödött bennem akkor, midőn végűi egy oly kétszakaszos törvényjavaslatról volt szó, mely egyáltalában semmiféle, rövid idő alatt, ezen az