Képviselőházi napló, 1887. XXVI. kötet • 1891. julius 14–augusztus 17.

Ülésnapok - 1887-552

552. országos ülés 1891. augusztus 14-én, pénteken. 51Í vélemény iránt, melyet szem előtt kell tartania mindenkinek, a ki valóban szívén hordja a szólásszabadságot s nemcsak ürügyül akarja azt használni, hanem szólni akarok minden vonatkozás nélkül személyekre és eoncret esetre; mert azt hiszem, hogy az elvi szempontok tiszta magaslatáról kell tekinteni a kérdést, lia megakarjuk találni az objectiv igazságot és eliminálunk minden oly momentumot, mely az objectiv igazságot elhomályosíthatná. A kérdés az — és abban látom a cardinalis különbséget a bizottság és a kisebbség javaslata közt és megjeg3^zem, hogy t. barátom Rohonezy Gedeon képviselőtársam javaslata elvileg ugyanazon az alapon áll, melyen a többség javaslata — a kérdés — mondom — az: szükséges-e a szólásszabadság érdekében a mentelmi jognak olyan újabb értelmezése, a mely eddig sem definiálva, sem applicálva nem volt; amely tehát csakugyan új gyakorlatot inaugurál szemben az eddigi gyakorlattal, mely szerint képviselőt a házban tett nyilatkozataiért a házon kivűl feleletre vonni nem lehet; nemcsak bírói úton és bíró előtt nem, a mi eddig is megvolt; de társadalmi irton sem, a mi eddig a gyakorlatban volt. És itten, ha jól értem, nevezetesen idegeneket nem, nevezetesen azokat nem, kik nem tagjai e t. háznak, nevezetesen azokat nem, a kik itten nem védelmezhetik magukat. Mert hiszen csaknem egyidejűleg a felmerült esettel történt, hogy a ház tagjai közt fordultak elő hasonló esetek, anélkül, hogy t. barátom, Beöthy Ákos, a kit most sajnálattal nem látok itt, szükségesnek tartotta volna a t. elnök úr és a mentelmi bizottság figyelmét erre felhívni. És ha kérdezem, hogy miben gyökerezhetik e különbség, nem találok egyéb indokot, hanem ha nem azt a legújabb keletű nemzetközi jogi theoriát, mely szerint souverain nemcsak a király, hanem souverain minden egyes képviselő, sőt souverainebb a királynál, mert ha a királyi hatalom valakin sérelmet ejt, a királyt ugyan feleletre vonni nem lehet, de a király mellett ott van a felelős minister ; csak a képviselő volna az, a ki tehet akármit, a nélkül, hogy felelősségre volna vonható, a nélkül, hogy ezért reparatiot kapni lehetne. Hogyha nem ez az alapja annak a megkülönböztetésnek, a mely az idegenek és a ház között tétetik és a mely annyira nem egyezik a jogegyenlőséggel : akkor a különbség csak abban gyökerezhetik, hogy ha a t. ház tagjai ledurrantják vagy felnyársalják egymást, abban semmi baj, semmi hiba, abban semmi kár nincs, a választókerűlet úgy is fog küldeni mást. Nézzünk szemébe a dolognak. És én nem kívánom megkerülni a kérdést, hogy hiszen az elégtételkérés még nem párbajra hívás, hanem kérés; kérni pedig szabad s a kérést lehet teljesíteni, vagy az illető belátása szerint megtagadni. Nem kívánom a kérdést megkerülni ezzel, hanem vegyük a kérdést, mint párbajra hívást. Előttem világos az, hogy a t. háznak határozata tárgyát nem képezheti az, hogy lehet-e, vagy sem képviselőt párbajra hívni. Ez lehet nyílt kérdés a ház tagjai előtt, de a házra nézve nem lehet nyilt kérdés. A háznak még eonsideratioiban is tisztelnie kell a törvényt és a törvény üldözendő bűnténynek qualificálja a párbajt, Á képviselőt ép úgy, mint mást, megvédelmez a büntető törvény a párbaj ellen és az immunitási jogvédelemre e végből nincs szükség; de hogyha a büntető törvénykönyv védelme sem hatályos: akkor nem lehet azt várni, hogy az immunitás! jognak bárminő értelmezése hatálylyal birjon; mert az, ki becsületérzése által indíttatva érzi magát arra, hogy életét koczkára tegye, az koczkáztatni fogja cselekedetének törvényes következményeit is. Mindamellett t. ház, én azok közé tartozom. a kik úgy vallás-erkölcsi, mint civilisitionalis szempontból örömest nyújtják kezöket a párbajnak lehető korlátozására, a hol annak módja van. Azt hiszem, hogy a párbaj komoly szükség nélkül nemcsak léha, hanem lelkiismeretlen. Tartom magamat azon elvhez, melyet hangoztatott a t. honvédelmi minister úr is: ha az ember belátja azt, hogy nem volt igaza, hogy tévedett, hibázott és ezt nyíltan beismeri; sokkal lovagiasabb eljárás, mint fegyvert fogni igaztalan ügyért; mert ez az, a mi mindenkor ellenkezett a lovagiasságnak gyökeres alapfogalmaival. És azt hiszem, hogy a komoly férfiú méltán átengedheti a suhanczoknak és az úgynevezett salonbetyároknak a párbajkeresési mániát. Sot tudjuk, hogy oly társadalmakban, a hol az erkölcsök finomodása és főkép a társadalmi igazságszolgáltatás folytán a párbaj kiveszőijen van, azt még fentartják azon kalandos és kétes existentiak, melyek e nélkül fenn nem tarthatnák magukat. Azonban, t. ház, a párbaj tekintetében nem zárkózhatunk el az elől, hogy a civilisationak három különféle stádiuma létezik. Az egyik az, melyben a párbaj feleslegessé vált, mert maga a társadalom ad elégtételt és megtorlást minden durvaságért és méltatlan sérelemért. A második stádium az, melyben a párbaj még egy pótolhatatlan féke az erkölcsi elvadul ásnak és gyakran egyetlen módja a reparationak, a melyet kapni lehet. Azután van a harmadik stádium, a melyben az emberek nem verekszenek, hanem pofoszkodnak, vagy revolverrel lövölcleznek. Azt hiszem, hogy mindenki örömest nyújtana segédkezést ahhoz, hogy felemelkedjük a máso! dik stádiumból az elsőbe, de senki sem nyújtana