Képviselőházi napló, 1887. XXV. kötet • 1891. junius 23–julius 13.
Ülésnapok - 1887-512
16 512. országos ftlés 1891. jntitns 28-án, kedden. úti politikánk terén teendő egy további momentuosus lépésre kérjem fel az igen t. kereskedelemügyi minister urat. E kérelmem előterjesztéséhez pedig anynyival is inkább jogot vélek formálhatni, spe(daliter én, mert én voltam az, a ki e házban a legelsőbben szólaltam fel az államvasúti rendszernek általános érvényre emelése mellett. Történt pedig ez immár. Isten kegyelméből, ezelőtt tizenhat esztendővel, amikor is az 1876. évi állami költségvetésnek általános tárgyalása alkalmával az 1875. évi november 12-ki képviselőházi ülésben tartott beszédem folyamán az első indítványoztam e házban vasútaink államosítását. Tettem pedig ezt akkor azért, mert épen akkor tervben volt az úgynevezett vasűt-csoportosítás. Ez a vasút-csoportosítás pedig állott volna abból, hogy az államkincstárra nagy terheket rótt garantirozott vasutak ors/.ágrészenkint egyes csoportokba osztva, néhány nagy, újonnan alakítandó volt magánvasút-társulatnak átadattak volna nemcsak, hanem ráadásul még az akkoriban csakis 1.065 kilométer kiterjedésű volt magyar kir. államvasutak is ugyanezen magánvasút-társulatoknak eladattak volna. Az a börzei érdekű közgazdasági politika ugyanis, a mely az 1873. évi krach által alapjaiban meg lett rendítve, 1875-ben még nem kapitulált teljesen, hanem rátenni akarta a kezét Magyarország forgalmi érdekeire s ezzel egész közgazdasági életére is azzal, hogy az ország területén levő összes vasutakat, beleértve ide az akkor 1.065 kilométer kiterjedésű volt magyar államvasutakat is, hatalmas pénzügyi körök rendelkezése alatt álló néhány nagy magánvasút-társulatnak a kezére játszani akarta, a szolgálatában álló sajtóban egyre ezt a theoriát hajtogatta, hogy az állam nem képes a vasúti üzem sikeres vitelére oly mérvben, miként a m a gánvasút-társulatok. Vasúti politikánk tehát 1875-ben élte át legválságosabb korszakát. Ez volt ugyanis az az időpont, a melyben a magyar kormány határozandó volt a fölött, vájjon kiszolgáltassa-e az ország összes vasúti forgalmi eszközeit s ezzel legvitalisabb közgazdasági érdekeit a pusztán csak saját önző érdekeiket hajhászó magánvasút-társulatnak, avagy pedig az államvasúti rendszert inaugurálja-e. Ilyen viszonyok között tartottam meg én az 1875. évi november 12-iki képviselőházi ülésben azon beszédemet, a melyben a többi között sürgettem az állami kamatgarantiát tényleg igénybe vett vasútainknak állami kezelés alá vételét s a mely beszédemben állást foglaltam az államvasúti rendszer mellett. E beszédemnek idevágó néhány passusát, a t. ház kegyes engedelmével, bátor leszek itt a képviselőház naplójából felolvasni (olvassa): »Mielőtt az e vasútaknái — tudniillik az állami kamatbizíosítást tényleg igénybe vett vasútaknái — lehető kiadási megtakarítások kérdésének részleteibe bocsátkoznám, álláspontom megjelölése czéljából szükségesnek tartom mindenekelőtt kijelenteni, hogy én elvben a feltétlen államvaspálya-rendszernek a híve vagyok és szilárd meggyőződésem az, hogy a vaspályakérdésnek nemcsak nálunk, hanem általában is az egyedül kielégítő végleges megoldása az leend, ha az állam idővel minden vaspályát magához váltani s kezelni fog. Én a vaspályát a postával és távirdával egy és ugyanazon szempontból tartom megbírálandónak. Valamint ezek, úgy a vaspályák is oly mélyen belenyúlnak az állam és a társadalom életébe, azok politikai, gazdászati és socialis tekintetben oly döntő szerepet játszanak napjainkban, hogy azokat egyes társulatoknak s az ezek mögött álló érdekconsortiumoknak — a tapasztalás tanúsága szerint •— az állam által csak nehezen, ha egyáltalán paralysálható önkényére bízni egyértelmű az állam által legfontosabb feladatainak koczkáztatásával« stb* »... Es most szükségesnek tartom itt mellesleg megjegyezni, hogy mindezeket korántsem puszta theoretisálási hajlamból hoztam fel; hanem ezen előleges fejtegetéseim czélja pusztán és egyedül az, hogy a vaspályakérdésre nézve a sajtó által ferde irányban informálni szokott közvéleménynek alkalmat szolgáltassak arra, hogy a vasúti kérdés további részleteire nézve teljesen objectiv, helyes ítéletet hozhasson. Mert sajnos, de köztudomásúi való tény az, hogy lapjainkban — teljes tisztelet a dicséretes kivételeknek — legkivált a vasúti ügyekre nézve, a magán- és consortialis érdekek rendszerint könnyebben találtak kifejezésre, mint a valódi államérdekek. S ez okból is eddigi kormányainknak annál nagyobb tagadhatlan érdemű! rovandó fel az, hogy a sajtóban már annyiszor megzendült ama syren-hangoknak, melyek a királyi államvasúthálózattot — voltaképen nagyon természetesen csak a jövedelmezőbb északit — jóakarókig eladni tanácsolták, ellenállani tudtak (Élénk helyeslés.) s így az állam részére megőrizték azt, mint egy cristaílisationalis pontot, a mely egy érdekeinknek jobban megfelelő vasúti politika biztos kiindulási pontjáíil és szilárd alapjául szolgálhat. (Helyeslés.) ... « stb. Minekutána akkori beszédem további folyamán az állami kamatgarantiát tényleg igénybe vett vasútainknak állami kezelés alá vételét indítványoztam volna, e rendszabály szükségességét egyebek közt a következőkkel is indokoltam (olvassa):
