Képviselőházi napló, 1887. XXV. kötet • 1891. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1887-512

n 512, országos ülés 1891. jnnius 28-án, kedden. nem következtetem azt, hogy a magyar állam ennyivel károsodott volna ennél az üzletnél. Nem, t. ház. Egyre azonban következtetni szabad és kell is, ós a részvények ilyen nagy mértékben való felszökkenéséből mást következtetni nem lehet, mint azt, hogy a részvény-tulajdonosok azon járadék által, mely az állam részelő! a vasúti társulatnak ezen szerződés által biztosíttatik, sokkal nagyobb hasznot véltek elérhetni, mint a milyet reméltek a vasútnak azon jövedelméből, mely akkor származott volna, hogyha a vasút továbbra is az ő birtokukban marad. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Ez mégis kell, hogy némileg gondolkozóba ejtse az embert. Miről van itt szó? 9,600.000 írt évi járadéknak 75 éven keresztül való fizetéséről, egy oly járadék fizetéséről, mely az árcsökkenésnek minden kigondolható esélye ellen biztosítva van. 9,600.000 forint érték lesz az a 75-ik esztendőben is, mint a mennyi ma. Semmi esetre sem ingathatja ezt meg semmi, még az agio által okozott árhullámzás sem. Hisz az agio által okozható árhullámzások ellen is ép ez a szerződés nyújt biztosítékot és ez nem csekély biztosíték. Gondoljuk meg azt. hogy bekövetkezhetnek olyan constellatiok — mert ki áll azért jót, hogy 75 esztendeig béke lesz, hogy hetvenöt esztendőn keresztül nem lesz olyan háború, melyben mi engagirozva nem leszünk — midőn felmehet az agio 40—45 százalékra. Tessék akkor 9,600.000 írtnak 40 százalékát ehhez még hozzászámítani: ez lesz az az összeg, mely az államra fog hárulni. Ellenben mi kapunk kétségtelenül nagy értékű és nemcsak közigazgatási, pénzügyi, de más tekintetben is pénzben alig megbecsülhető objectumot; kapunk egy vasútat, mely a mai fölbecsülcs szerint IC5 millió frtot ér. Ezen a 165 millió írtnak megfelelő 5'5 százalékon túl fizetjük a törvényben megállapított szerződés szerint az agiot. De hát a kamatláb az egész világon hanyatló tendentiát követ és az az 5'5 százalék már ma is nagy. Ehhez a kérdéshez természetesen nem szabad nyúlni, hiszen ott van az 1855-ik engedélyokmány. Távol legyen tőlem, hogy azt kívánjam, hogy a törvényben stipulált megállapodásoktól való menekülésre az állam valami ürügyet keressen, vagy hatalmi eszközt vegyen igénybe arra nézve, hogy a rá nézve terhes megállapodásoktól szabaduljon, vagy a szerződő felet kényszerítse. En kívánom a jogi alap megtartását. De a kamatláb-hanyatlás mellett, mely mind nagyobb mérvben fog előállani, 75 év leforgása után az 5V» százalék igen magasnak fog feltűnni az akkori nemzedék előtt, mert lehetséges, hogy akkor 3 — 37

2 százalékos kölcsönökkel fognak dolgozni; azonban mi 75 évvel ezelőtt megkötött szerződéssel fogjuk őket terhelni. (Igaz! Ügy van! a szélsőbalon.) Aztán jöhetnek vagy elemi csapások, amelyek ellen semmi objectum nincs biztosítva. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Bekövetkezhetnek nagy megrongálások. De jöhetnek oly új találmányok, a melyek azon értéket, a mely ma reális, nagyon alászállítják. Mert 75 év nagy idő! (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) És ha felveszem az évenkint kifizetendő évjáradékok összegét, a 9.600,000 frtot, abból nem kisebb összeg kerül ki, mint 720 millió forint. Ezt az összeget fizetjük mi S

A évszázad alatt. Ez rendkívül nagy összeg, hiszen csaknem 3

A milliárd forint. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Felhozatott, t. ház, hogyha jelen szerződés meg nem köttetik, ebből az államra csakugyan oly hátrányok állhatnak elő, a melyekért a kormány a felelősséget nem hajlandó magára vállalni. Azt nem lehet gondolni egy olyan társulatról, mint az osztrák-magyar államvaspálya-társaság, hogy ha mi neki bizonyos időt engedünk, ha megjelöljük azt a határpontot, a mikor az államosításnak, a megváltásnak ideje bekövetkezik : azt az időt tétlenül, összetett kezekkel nézze. Hát ugyan mit tehet, t. ház ? Teheti azt, hogy a jövedelemre dolgozik. A jövedelemre dolgozhatók pedig a kiadások és első sorban a beruházások csökkentésével. En ezt nem tételezem fel, t. ház és ebben én vagyok az optimista, nem a kormány, míg a többi tekintetekben inkább a kormányra lehet az optimismust jogosan hárítani. En, mondom, ezt föl nem teszem, de tegyük fel, hogy így lenne. Hiszen a vaspályák elhanyagolása olyan müvelet, a mely rendesen meg is boszulja magát: annak a káros visszahatása minden esetre bekövetkeznék az osztrák-magyar államvaspálya jövedelmeire is, ha ily módon igyekeznék azokat növelni. Az első esztendőben be fognak ugyan állani azok a nagy jövedelmek, de az évek bizonyos sora múlva, ha a beruházások elhanyagoltatnak, beáll a reactio. A mostani helyzet pedig, t. ház, olyan, hogy a status quo fentartása mellett abban a helyzetben vagyunk, hogy várhatunk. (Úgy van! a szélsőbalon.) Nem szükséges nekünk azt a hét esztendőt választanunk a megváltás alapjául, a midőn az osztrák államvaspálya jövedelmeit felcsigázni sikerült. Bevárhatjuk mi azt az időt, a mikor a a reactio bekövetkezett és a jövedelmezőség megcsökkent. (Úgy van! a szélsőbalon,) Igaz, t. ház, nem tagadom, hogy ez a magyar államvasutaknak is rendkívüli áldozataiba kerül, mert hiszen versenyeznie kell, verseny útján kényszerítenie az osztrák-magyar államvaspályát tarifáinak mérséklésére; ez áldozatok nélkül nem sikerűi, az áldozatoknak pedig talán