Képviselőházi napló, 1887. XXIV. kötet • 1891. junius 5–junius 22.

Ülésnapok - 1887-511

382 511. országos ülés 1891. június 22-én, hétfőn. lehet mondani, hogy ez az 1855-iki szerződésben van, itt tehát nem volt semmi kényszer. Es itt rájövök a dolog punctum saliensére, magára az 1855-iki szerződésre. (Halljuk! Halljuk !) r Én azt találom, hogy itt a kiindulási alap helytelen. Tévesen úgy állíttatik oda a dolog, mintha mi kötelezve volnánk a megváltást ezen az alapon eszközölni. Nekünk igenis meg van a jogunk, hogy ezen az alapon megválthatjuk, de nem vagyunk arra kötelezve, mert ha nem akarjuk, nem teszszük. Én szerintem nem lehet s nem szabad a szerződést ily alapon megkötni. Ha nem tudunk jobb szerződést kötni, ne kössük meg ezt sem. Hátrányos, t. ház, ez a szerződés minden tekintetben. Maga a t. minister ár is elismeri azt, hogy a szóban forgó szerződés és engedményokmányi határozmányok eltérő magyarázatokra adnak alkalmat és ez áll is. A megváltási összeget illetőleg a számításoknál, melyeket a t. minister úr tesz, fölveszi a névértéket és fölveszi a valódi értéket is és — ebből a szerződésből esetleg mind a kettőre lehet következtetni —- kétféle megváltási árt állapít meg, az egyik szerint a valódi érték 8,54-5.000 frt, a névleges érték 9,927.000 frt, tehát majdnem egy és fél millió frt a különbség. A másik számítás szerint a valódi érték 9,460.000 frt, a névleges érték pedig 10,800.000 frt. Szerintem egy olyan szerződési alapra, a mely ily eltérő magyarázatokra adhat alkalmat, nem lehet rááll ani. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) De hogyha erre nézve nem is lehetne semmiféle differentia: én azt állítom, hogy nekünk erre az 55-iki szerződésre nem lehet ráállanunk, mert én azt a magyar nemzet méltóságának megfelelőnek nem tartom, az — mondhatnám —- határozottan derogál a magyar alkotmánynak. Méltóztassanak megengedni, hogy ennek a szerződésnek genesisét illetőleg egy néhány szót mondjak. (Halljuk! Halljuk!) A szerződés 1855-ben magának báró Bachnak a műve volt. A tárgyalásokat akkor a francziákkal nem Baumgartner pénzügyminister folytatta, hanem folytatta maga Bach. Ez azonban még nem tenne talán sokat. Határozó az, hogy ezen 1855-iki szerződés egy teljesen tönkrejutott politikai és pénzügyi rendszernek a következménye. Akkor ugyanis az osztrák kormány úgy járt el, mint egy tékozló fiú, a ki hogy pillanatnyi zavarokból kibontakozzék, ősei birtokát potom áron elharácsolja. Az 1854-iki osztrák kormány példátlan pénzügyi szédelgést követett el. Ez volt az a hírhedett nemzeti kölcsön: »Natioual Anleihe«, a hol fel kellett venniök 500 millió frtot, de 611 milliót vettek fel s ennek daczára már az év végén nem volt egy krajezárjuk sem. Elküldtek tehát szerteszét házalni, hogy pénzt keressenek. Egész Európában nem kaptak sehol egy fityinget sem. Akkor arra határozták el magukat, hogy ezen objeetumot, az államvasútat eladják. Erre találkozott 1 egy franczia eonsortium, a mely felhasználva az l osztrák állam kényszerhelyzetét, kész volt megvenni e vasútat mondhatni potom áron, a menynyiben ezen objectumért, a mely hivatalos kimutatások szerint megér 113 millió 700.000 frtot, adtak effective 69 millió 250.000 frtot, vagyis 44 millióval kevesebbet. Egy osztrák államférfi, báró Pillersdorf — egy nagyon becsületes, alkotmányos, tisztességes ember, a ki a 48 iki alkotmányos korszaknak Bécsben az első ministerelnöke volt, hanem mert nagyon tisztességes, jóravaló ember volt, legrövidebb idő alatt menesztetett (Derültség a szélsőbalon ) — írt az akkori korszakból memoire-okat, melyeket arról az időszakokról elsőrangú forrásmunkának tekint mindenki. 0 beszél erről a a transactioról is és egyebek közt azt mondja (olvassa); »In der That bietet die neure Finanzgeschichte kaum ein zweites Beispiel einer so unglückíichen Operation dar, bei der dem Staate die grössten Opfer und Verluste aufgebürdet wurde.« Ebben, a mint látszik, ő maga elismeri azt, hogy milyen potom áron lőn ez eladva, elpocsékolva. Már most az én felfogásom ezen 1855-iki szerződésről az, hogy ez kényszerhelyzetnek volt a folyománya, úgy az eladási föltételeket, mint a visszaváltási föltételeket illetőleg. Hiszen a visszaváltási föltételeknél készen fekvő az egyoldalúság. Először kikötik maguknak, hogy a tőkének meg kell adni az 5%-át, ha nincs annyi jövedelme, ha azonban több jövedelme van, mint 5°/°: akkor a jövedelem arányában kell megváltani. Mikor az átlagszámítást csinálják, a két legrosszabb évet kiütik, de a két legjobb évet bennehagyják. Hogy a matériáiét kétszer kell megfizetni, arról már szólottam. Én általában nem értem, mikép csinálhatunk mi most 1891-ben transactiot oly feltételek mellett, mint 1855-ben; mikép kötelezhetjük magunkat arra a kamatlábra most, 75 esztendőn keresztül, a melyet 1855-ben megállapítottunk. Épen azért én azt találom, hogy ezen szerződésnek elfogadása derogál a magyar államnak; ez semmi más nem lenne, mint a t. kormányt a Bachkormánynyal tenni párhuzamba és ezt a kormányzati rendszert úgy tünteti fel, mint egy teljesen bankrott kormányzati rendszert, ezt pedig én a külfölddel szemben, mint hazafi semmi szín alatt tenni nem akarom. Ha tehát mindezek után meghúzom ezen egész ügyletnek a mérlegét, az következőkép [ jelentkezik: azok az előnyök, melyekre t. bará-