Képviselőházi napló, 1887. XXIV. kötet • 1891. junius 5–junius 22.
Ülésnapok - 1887-507
266 60 *- orssságos ölés 1891 keleti 13 vármegye csatlakozása emelte. Tököly Imre mozgalmának is az adta meg a súlyt, mikor 1682-ben a felső-magyarországi vármegyék a kassai gyűlésen ünnepélyesen zászlójához csatlakoztak, a mit aztán a következő évben a nyúgoti és dunántúli megyék is követtek. Legyen dicsőség amaz ősöknek és amaz institutioknak, a melyek az alkotmány megvédése körül óriási áldozatokat voltak képesek meghozni; nem is olyanokat, mint a miliőkről ma fogalmunk van: de képesek voltak az ellenség előtt saját városaikat, falvaikat elpusztítni, felégetni, mint a hogy például 1706-ban, mikor Rabutin végig vonult, fölperzselték a vidéket Szolnoktól 3—4 mérföldnyi szélességben egészen Kassáig, csak azért, hogy az ellenség ne találjon magának eleséget. Megtették ezt más megyék is, pl. 1707-ben a dunántúliak, mindent elkövetve, vérök, vagyonuk feláldozásával a szabadság és alkotmány megvédésérc. És mit tett Erdély ? 1707ben kiszorulva hazájából, 10.000 nemes jött Magyarországba és lett bujdosóvá, csak hogy a szabadság zászlóit el ne kelljen hagyniok. A mi II. Rákóczi Ferencz korát illeti, akkor a vármegyék oly áldozatokat hoztak, hogy dicsőbbet talán soha. Bihar vármegye alispánjával, Buday Istvánnal, 7.000 fegyveres ember csatlakozott a mozgalomhoz mindjárt a kiütéskor; Vasmegye 6.000 katonát tartott Rákóczi mellett, míg mostani nagyobb népessége mellett is, ma tényleges szolgálatban nincs több ezernél; Pozsonyniegye 5.000 katonát, 3.000 lovast, 2.000 gyalogost adott. Ily óriási erőmegfeszítéseket tettek a vármegyék, lovas zsoldosokat a maga költségén szerelve fel, fizetve és tartva 8 évig, a nemesség és gyalog portális hajdúkat a jobbágyság. így Borsod, Zemplén, Abauj, Göniör, Nógrád, Heves, - - hogy csak a legjobbakat említsem. Ezek a véráldozatok eszembe juttatják a magyarok régi jellemvonását. Az 1569-iki debreczeni magvai' naptár az európai különböző nemzeteket rövid pontekban jellemezve, a magyarokról így szól: »Az magyar igen keménynyakú nemzet, és fizetni nem szeret«. (Élénk derültség. Felkiáltások: Ez igaz!) Igaz némileg; abban is, hogy »avenam non«, van valami igaz, ha nem is egészen így áll a dolog. És ez a nemzet, a mely fizetni nem szeret, mit cselekedett II. Rákóczi Ferencz alatt? A nemesség maga magát rótta meg külön hadi adóval, a többieken fölül. S mi történt 1707-ben? Egy kiváló vármegyéről fogok szólani, melyet a t. ministereliiök úr igen jól ismer, mert egyidőben alispánja volt, Hevesmegyéről. (Halljuk. 1 Sálijuk!) 1707-ben az ónodi országgyűlés után minden megyének alispánja és főjegyzője vissza maradt, azért, hogy az országgyűlés által megszavazott adót a megyék között, maguk közt junfns ll-éa, szerdán. aránylag kivessék, olyképen, hogy a melyik megyének több elpusztult vidéke van, azok abban az arányban adókönnyítésben részesüljenek. Ezért kellett évről-évre újból rectificálni a portákat, hogy e szerint történjék az arányosítás. Mindig két-két megye és nem is szomszédos megye határozta meg egymásnak adóarányát. így osztatott föl a megyék közt az ónodi országgyűlésen megszavazott adó és a beszedés is megkezdetett. Történt pedig, hogy Hevesmegye alispánja és főjegyzője — Berényi Gergelynek hívták az utóbbit — hazamenvén Égerbe, számot adtak az adókivetésről. Ekkor Berényi főjegyző előállott és érdemet vindicálva magának, azt mondta, hogy bizony aránylag nem sok ez a mi dicánk a másokéhoz képest, fizessük szívesen, mert Hevesmegye megkönnyíttetett az adó kivetésénél, és ennek az eszközlője én voltam!« Faggatták azután, hogy mi kép történt ez ? Berényi erre megvallá., hogy ő hamisan mondta be a kapuszámokat, több elpusztult portát jelentvén be, mint a menuyi tényleg van. Erre az egész vármegye felzúdult: hogy a főjegyző megcsalta az országot, hogy ők többet akarnak fizetni; a főjegyzőt pedig elcsapták, börtönbe zárták és feliratot intéztek a fejedelemhez, hogy az adókivetés hibás, ők követelik, hogy rectificáltassék a porták összeírása, ők követelik, hogy többet fizessenek; s mert afőjegyző »perduellionem contra pátriám« követett el, kérik szigorú megbüntetését. Előadják, hogy ők már helyettesítették a hivatalban és kérik, hogy a fejedelem nagyobb terhet rójjon Hevesmegyére. Ilyen hazafiságban tündököltek íme, a megyék és az a mostanában megcsúfolt, lenézett kisnemesség. Még Turóez is, az a kis megyécske, a mely nehéz catastrophát ért — melynek emlékét vörös posztó viseli asztalán — 1707-ben, még ez a megye is mit tett? Egy igen originális felterjesztést találtam ezen megyétől; érdekelni fogja a honvédelmi minister urat is; jó, hogy épen bejött, (Derültség) mert egy lovas brigadérosról szól. Báró Paloesay György volt ez a derék brigadéros, a ki mint vitéz huszárkapitány a Rajna mellett hadakozván, mikor meghallotta, hogy T a hazában az elnyomatás miatt a nép fel zendült, hogy forradalom tört ki: belevágta sarkantyúit lova oldalába és századát haza vezénylé; itt parancsnokságot vállalt és később huszárezredes, legutóbb pedig mint tábornok küzdött. Tehát ez a báró Paloesay György 1707. telén ezredével Turóczmegyében volt elszállásolva és levelet intézett a megye alispánjához, a később oly szerencsétlen véget ért Rakovszky Menyhérthez, a melyben a »hausmanns-koszt«-ról volt szó. Igen jól tudja a t. honvédelmi minister úr, hogy mi ez; azt hiszem, ismeri a ka-
