Képviselőházi napló, 1887. XXIII. kötet • 1891. április 13–junius 4.

Ülésnapok - 1887-495

Í95. omágos ülés 1891. jiinins 8-án, szerdán, 333 közigazgatás terét életpályátokká választják és azon becsületes munkával szerzett fizetésükből akarnak megélni. Ez az átalakulás lassan-lassan, fokról-fokra feltarthatatlanul halad az országban. Egyik megyében még megvan az az elem, mely nem anyagi érdek és nem a megélhetés szempontjából, de a régi hagyományokhoz való ragaszkodásból szolgálja a megyét; de más megyékben ez mondhatni teljesen megszűnt. Ennek tulajdonítható, hogy ma a közigazgatás is sokkal kevésbbé rossz egyik megyében, mint a másikban. (Igaz! Ügy van! jobb felől.) De a mint közgazdasági viszonyaink folytonosan fejlődnek, nemes k — mit fájdalommal constatálok — vagyoni ereje csökken annak az osztálynak, a mely az önkormányzati elemet szolgáltatta; de az is, a ki vagyonának birtokában van, a megváltozott gazdasági viszonyok következtében kénytelen rendelkezésére álló idejének legnagyobb részét birtokának kezelésére fordítani. (Igaz! Úgy van! jobb felöl.) Másfelől azonban a tisztviselőkkel szemben is oly igények támasztattak, melyek következtében a tisztviselő, ha egész idejét, életét pályájának nem szenteli, hivatásának nem fog megfelelhetni. Teljesen lehetetlen tehát, hogy a megyei közigazgatási állások másokkal, mint fizetett és valóságos hivatalos jelleggel bíró tisztviselőkkel töltessenek be. (Helyeslés a jobboldalon.) A mint ezzel tisztában vagyunk : akkor nézetem szerint, nem lehet kérdés tárgyává tenni, vájjon lehetséges-e tovább is választás utján ilyen hivatalnoki elemmel tölteni be ezen állásokat. Akkor aztán ismétlem egyszerűen azon indokok alapján, melyeket gr. Apponyi Albert t. képviselőtársam is kifejtett, tisztában vagyok az iránt, hogy rendes, jóravaló, hivatásának magaslatán álló hivatalnoki testületet a közigazgatás számára nem biztosíthatunk addig, míg megfelelő javadalmazás, állandóság és előléptetés biztosítása által nem gondoskodunk arról, hogy ifjúságunk színe-java legalább megoszoljék e pálya és a többi pályák között. (Helyeslés a jobboldalon.) És megvallom, t. ház, nem értem azt a nagy támadást, a melyet a választási jog elvetésével szemben önkormányzati szempontból intéznek. Értek támadást más szempontból — a mire vissza fogok térni — de nem az önkormányzat szempontjából; mert végre is az önkormányzat lényege abban áll, hogy az állami administrativ teendők független elemekre, önkormányzati elemekre bízassanak. Ennek két kategóriája, két megoldási módja van. Egyik a nobile officium felállítása, vagyis hogy maga a hivatalnoki teendő ruházta tik önkormányzati elemekre; de nálunk,— s ebben nem lehet véleménykülönbség — ez fájdalom túlhaladott álláspont — a másik, hogy a nem hivatalnoki elemek minő befolyást nyerjenek a közigazgatás terén. A mi az utóbbit illeti, azt hiszem, ha belemegyünk a kérdés részleteibe, nem lehet kétségbe vonni, hogy az önkormányzati elemnek jogai, ha az egy választástól eltekintünk, nem megszorítva, hanem kiszélesítve lesznek e törvényjavaslat által. (Úgy van! jobb felől. Mozgás a szélső baloldalon.) Másfelől teljesen igaz az, a mit már előttem többen is mondtak, hogy a kinevezett tisztviselői karral szemben mindenütt, a hol csak félig-meddig alkalmas elemek vannak, az önkormányzati elem sokkal éberebben, sokkal nagyobb érdeklődéssel és szorgalommal fogja kötelességét teljesíteni, mint a hogy azt ma tették, a mikor önkénytelenül rábízták azt az általuk választott tisztviselőkre. Én, t. ház — a mint mondám — ezt az aggályt őszintén megvallom, sohasem értettem. Igen, értettem két másik aggályt, a mely rám nézve is hosszú küzdelem kérdésévé tette az államosítás elfogadását. (Halljuk! Halljuk!) Nem most, hanem egy-két évvel ezelőtt. Ezekkel szerűben csakugyan évek tapasztalataiból kellett azon meggyőződést meríteni, hogy a választási rendszer többé fenn nem tartható, hogy az államosítás álláspontjára helyezkedjem. Ezen két nehézség, egyike az a kétségtelen tény, — a melyet senki sem fog közülünk tagadásba venni — hogy a kinevezési rendszer behozatala a kormányhatalom bizonyos növelését idézi elő; másika pedig az, hogy azon veszélyt látom benne, ha annak kiküszöbölésére nem teszszük meg a kellő intézkedéseket, hogy a kinevezés által egy, a helyi viszonyokban rejlő jogosult különbségeket kellő figyelembe nem vevő bureaucratia uralmát fogjuk megteremteni? És most, midőn e két veszélylyel szándékozom foglalkozni, leghelyesebb lesz, ha áttérek azon minden tekintetben figyelemre méltó, hozzá tehetem, hogy a magyar parlamentarismus minden igaz barátját örömmel eltöltő beszédre, a melyet pár nap előtt gróf Ajrponyi Albert t. képviselőtársam e házban elmondott, (Halljuk! Halljuk!) mert hiszen azok az eltérések, melyek a reform barátait annak egyik vagy másik cardinalis kérdésére nézve még elválaszthatják, főleg e kérdés körül forognak. (Halljuk! Halljuk!) Én nem szólhatok e beszédről és nem tehetem meg arra vonatkozó észrevételeimet a nélkül, hogy azzal szemben őszinte elismerésemet ki ne fejezzem. (Derültség szélsőbál felöl.) Nem az ékesszólás erejéért, mely abban nyilvánul, hiszen azt t. képviselőtársamtól már megszoktuk; nem is azért, mert az alapeszmét tekintve annak legnagyobb részével egyetértek, mert hiszen — ha fájdalom, ritkán is — erre már volt alkalom; hanem elismerésemet és örömemet akarom ki-