Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-454

-:••' 454. országos ülés február 7-éii, szombaton. 1891. testületek által tényleg megadassák. Én azt hiszem, hogy ha ezt az első lépést elérjük, maisokat értünk el és egyáltalában a fizetési minimumnak felemeléséről nem lehet addig szó, míg a mostani fizetési minimum el nem éretik, mely mindeddig, a mint ezt a gyakorlat mutatja, papíron maradt Ígéret. Ez az, a mi a néptanítók éredekében első sorban megkövetelhető. Én tehát azt hiszem, 00 frtnyi fizetési minimum tényleg keresztűlvitetik: akkor jön el az ideje a minimum felemeléséről gondoskodni, a mi különben sem alterálja azt, bogy 300 frton felüli fizetés adassék. A másik dologra nézve, a mely a kérvényben említtetett, nevezetesen ama félelemre nézve, hogy a képezdéknek nem egyenlő színvonala miatt a tanítók nyugdíj-igényében különbség tétetik, igen egyszerű a helyzet, miután a képezdék kellékeit a törvény előírja, a tanítók nyugdíjáról szóló törvény módosítása pedig a dolog természete szerint a ház elé fog kerülni és akkor lesz ideje annak, bogy ezen kérdést megvitassuk. Én azt hiszem, hogy ha a képezdei és a tanítói oklevelek értéke egyenlőnek vétetik, akkor a tanítók nyugdíjilletménye kimérésében sem lehet felekezeti, vagy nem-felekezeti tanító közt különbséget tenni. És végül még egy kérdést említett fel gr. Apponyi Albert képviselőtársunk, nevezetesen azt, hogy a tanítói állás a jövőben való kilátás szempontjából, a mint ő magát kifejezni méltóztatott, mintegy erkölcsi szempontból emeltessék. En bátor vagyok azon, a közoktatási kormány által ismételve tett nyilatkozatra utalni, mely szerint a néptanítók előléptetése, illetőleg kinevezése tanfelügyelőkké és segédtanfelügyelőkké eddig sem ütközött akadályba és a természetes előmenetel útja, a mint ezt az eddigi tapasztalat igazolja, nyitva áll előttük. Azon másik kérelem azonban — mely az egyetemes tanítógytílés kévényében is benn foglaltatik — hogy a tanítóképesítő oklevél az érettségi vizsgával egyenértékűnek vétessék, a 1883. évi qualiíicationalis törvény rendelkezéseibe ütközik s megvallom, a magam részéről nehézséget látnék ennek merev kimondásában és így ennek tárgyalásába még általánosságban is belemenni, szerintem korai lenne. Minthogy tehát abban mindnyájan egyet értünk, hogy a néptanítói állás és helyzet lehetőleg javíttassák és egyetértünk abban is, hogy a kérvényi bizottság javaslatát helyeseljük: a conclusio nem lehet más, mint hogy ahhoz hozzá is járuljunk. (Helyeslés jobb felöl.) Balogh Géza jegyző: Polónyi Géza! Polónyi Géza : T. képviselőház! Minden esetre szükséges, hogy György Endre t. képviselőtársam mostani felszólalása után tisztában legyünk azzal, hogy vájjon helyes és yaló-e az, hogy ebben a kérdésben oly teljes egyetértésben vagyunk és hogy a mi felfogásunk teljesen egyezik-e a t. képviselő úr most hangoztatott felfogásával. (Halljuk!Halljuk!) Tény az, t. képviselőház, hogy a legújabb időben bizonyos humanisticus, hogy ne mondjam, philantropicus fuvallat kezd e termen átvonútni, néha egy kis socialisticus . olaj cséppel meglágyítva. Azt hiszem tehát, hogy az alkalom teljesen időszerű arra, hogy a néptanítók esistentiájának javításával a képviselőház e pillanatban foglalkozzék. (Halljuk! Halljuk!) Már most jelzem azt, hogy közöttünk és György Endre t. képviselő i\r felfogása között óriási különbség van. Egy oly eleven elválasztó vonalat kell tehát megvonnom, mely nemcsak itt a képviselőházban mindenki által, de különösen a néptanítók által, a kiknek sorsuk javításáról van szó, kell hogy megértessék. (Halljuk! Halljuk!) Csak elvileg jelzem ezt. A t. képviselő úr álláspontja az, hogy a néptanítók helyzetén lehetőleg javítani kell és idealiter helyesli követeléseiket s azután kijelenti, hogy arra kell törekednünk, hogy a néptanítók a törvényben megállapított 300 frtot teljesen meg is kapják. Az egyik elválasztó vonal, t. képviselő úr és mélyen t. többség, tehát az, hogy önök igen szeretik hangoztatni, hogy elmegyünk a lehetőségig a tanítók fizetésének javítása tekintetében és — a mire rá is akarok térni — az igen t. cultusminister úr hasonló irányú felszólalásom alkalmával igen határozott és általam mély tisztelettel fogadott nyilatkozatot tett, sőt ígéretet is adott nekünk egy irányban s ime most itt vannak rakás számra a kérvények, melyekből kitűnik, hogy az ígéretek csak Ígéretek maradtak. De az elválasztó vonalat nem ebben látom legfőképen megvonhatónak; hanem abban, hogy mi, kik ezeken a padokon ülünk, első sorban elvűi valljuk azt, hogy bár elismerjük, hogy az államban számos olyan existentia van, melynek állapotán javítanunk kell: addig, míg a néptanítók helyzetén javítva nem lesz, semmiféle más existentiának javítását megszavazni nem fogjuk. (Élénk helyeslés a hál- szélsőbalon.) Éles demarcatio tehát az, ha mi kimondjuk, hogy oly politikát követünk, mely semmiféle miuisteri nyugdíjat a néptanítók fizetésének és nyugdíjának javítása elébe nem tesz; mely akkor, midőn a hadnagyi fizetés 1.200 forintra rúg, a magyar néptanító existentiáját is szívén viseli; mert a tanító megélhetése nálunk nemcsak culturalis, de mint minden más nemzetnél és