Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-450

460. országos ölés fefernftr 8-án, kedden. 1891. SÍ talajt nem találván: a korlátlan iparszabadsággal szemben a visszahatásnak bekövetkezése eb maradhatatlan lett, a minthogy annak nyomai a képesítés kikötésében és az ipartörvény egyéb rendelkezéseiben nyilván mutatkoznak. Míg azonban az 1884 : XVII. t.-czikk a képesítés megkövetelése által az ipari kontárkodást megszüntetni és az ipari oktatás folytán műveltebb ipart teremteni akart: addig másrészről a szabad kereskedés feltétlen érvényesülésének megengedése által a lábadozó iparnak újabban is szárnyát szegte. Mert mit használ az iparostól képesítést kívánni, ha képesített üzletvezető mellett minden tőke folytathat ipart, vagy ha a külföldről behozott bármely iparczikk árúiható ? Á külföldi nagy tőke és nagy termelés és olcsóbb munka: a hazai drágább anyag, drágább munkaerő és így drágább, bár talán jobb ipartermék fölött is feltétlenül diadalmaskodik, úgy hogy a vidéki kisipar általa teljesen elnyomatva a külföldi ipar és a töke járma alá kerül. A tisztességes, családalapításra képes, biztos anyagi existentiá-val bíró korábbi önálló iparos adófizető polgárból lesz nyomorba taszított, tengődő, földhöz tapadt pária, vagy napról napra a tőke és kereskedés kegyelméből élősködő munkás, napszámos. Valóban szomorú kép tárul elénk, ha a vidéki kisipari viszonyok szemléletébe bocsátkozunk. Áz előbb virágzó kisipar vidéki városainkban nemcsak aláhanyatlik, de teljes pusztulásnak indul. A hajdan gazdag, jómódú iparosok vidéki helyeinkből, városainkból lassankint eltűnnek s hol még kézműiparosok vannak, nagy városok raktárai, vagy a külföldi gyáripar és kereskedés miatt a tőke szegény munkásai sorsára sülyednek, mert ezekkel önállóan kellő tőke hiányában versenyre szállni nem képesek. A ki valaha vidéki város élén állott, vagy az ipartestűletek beléletével és a kisipari viszonyokkal ismerős, tudja, hogy ott mily szánandó, mily fájdalmas jelenetek játszódnak le naponta. Kincs a magyar államnak jelenleg magára hagyatottabb, szánandóbb és inkább támogatásra szoruló osztálya, mint a vidéki kisiparosság. Falvainkban is vannak vagyontalan, munkájuk után élő egyének, de ezek a mezei munka által legalább téli élelmüket megkeresik. A tőke nélküli kisiparos is szívesen dolgoznék, ámde nincs munkája, Hova forduljon ? Kénytelen családjával együtt vándorbotot fogni kezébe, hogy a főváros bizonytalan existentiái számát szaporítsa. Hány kisiparos van, ki nem tudja, hogy másnap lesz-e ennivalója? S hány olyan család, hol a családfő betegsége folytán hetekszámra bedugul minden segélyforrás és a családtagok a legnagyobb nyomorra], éhséggel küzdenek és a tél dermesztő fagyának vannak kitéve? Elszorul a SZÍT ezen fájó kép látásán. Az eddigi ipartörvény a szegény iparosokról egészen megfeledkezett. Százezerek áldása fog a t. minister úr felé szállani, hogy ezen törvényjavaslat által lehetővé teszi, hogy az önálló iparosok betegsegélyezésükről gondoskodhatnak, mert társadalmi úton az iparosok önkéntes egyesülésével az elérhető soha sem lett volna, mert kik vagyonnal bírnak és életfentartásuk egyébként is biztosított, ily segélyegyletbe beállani és ennek fennállását anyagi hozzájárulással biztosítani vonakodtak volna, a szegény iparosok pedig azt fentartani képtelenek leendettek. A törvényjavaslatban nyújtott módon kivűl lehető lesz-e talán az ipartörvény revisiojánál a kisiparosok sorsán egyébként és akként is segíteni, hogy például ott, hol az ipartestűlet tagjainak Vs-ada kívánja, a segélyegyletbe a többi tagok is beállani kényszeríttessenek: a fölött most vitatkozni nem óhajtok. Meg vagyok győződbe, hogy a t. minister úr, ki már oly nagyszabású és maradandó alkotások és intézkedések által tette magát az egész nemzet hálájára méltóvá: a kisiparosok helyzetét is bővebb tanulmányozás tárgyává teszi és azok ügyét felkarolva, a vidéki városokban iparcsarnokok felállításának és raktározási szövetkezet létesítésének elősegítésével b jólétük megteremtésére minden eszközt és módot megragad. A jelen törvényjavaslatot örömmel fogadom el a részletes tárgyalás alapjául, ellenben Graál Jenő képviselőtársam határozati javaslatát nem fogadom el. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) B. Kaas Ivor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Kórházak kellenek. Az országnak nincsen kórháza, a vármegyéknek sincsenek kórházaik és betegség nem válogat a gyári, vagy más munkásokban. A beteg honpolgárnak nincs ápolása, hanem van egy törvényjavaslat az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről. Ez nem ast teszi, hogy én e javaslatot ellenzem, mert én azt, a mi abban jó, a mi abban haladás s a mi socialismus van benne, elfogadom. Én abban látom az új irányt, mély az államnak kötelességeit elismeri polgáraival szemben. Hanem én azt tartom, hogy itt oly lépés történik, mely messzebbre megy, mint kellene, mely voltaképen ugrás a bizonytalanba; elhanyagoljuk azon dolgokat, a melyeknél az államnak cselekvő tevékenységérc van szükség s a hol annak hasznát látnók; s az állam mindenhatóságát kiterjesztjük oly socialis problémákra, a melyek megoldása az állam polgáraira újabb oly terheket ró, a melyeknek biztos és helyes következményeit nem látjuk e javaslatban garantirozva. T. ház! E törvényjavaslat a munkásoknak betegség esetére való hatféle biztosításit