Képviselőházi napló, 1887. XXII. kötet • 1891. február 3–márczius 26.

Ülésnapok - 1887-455

á5ä. országos Illés február 12-én, esiit8rtök8n. 1891. 95 meg kell azt nekünk engedniök, hogy szemben az eddig el nem oszlathatott bizonytalan8ággal,ragaszkodhassunk azon törvényes felfogásunkhoz, melynél fogva idegen és nem szövetséges állam polgárait katonai minőségükben államunk területére bebocsátani helyesnek nem tarthatjuk; annyival kevésbbé, mert épen nincs kizárva annak lehetősége sem, hogy szerencsétlen külpolitikai érdekkapcsolatok minket Törökországgal szembe is állíthatnak. Valóban nem sok polgári, de még kevesebb katonai bölcsességre mutatna, véderőnk egész belsejét feltárni olyanok előtt, kik egy európai conflagratio esetére egészben vagy részben ez ellentáborban küzdhetnének. Áttérek most a kérdés katonai oldalának taglalására, különösen figyelmet fordítván a két indokolásnak azon, a laikust könnyen megtéveszteni alkalmas kijelentésére, hogy e javaslat intézkedései a monarchia véderő képességének fokozását fogják eredményezni. Arról meg vagyok győződve, hogy gróf Szapáry Gyula ministerelnök úr teljes jóhiszeműséggel állítja mindazt, a minek végén neve aláírása is olvasható s hogy a vele ez irányban közlött katonai szakvélemény benne megerősítette azt a hitet, hogy a javasolt intézkedésekből n monarchia védő képességére hasznos eredmények származhatnak. De mivel itt nem arról van szó, hogy a t. kormány tagjai mit hisznek, vagy nem hisznek; hanem arról, hogy érvelésük mennyire alapos: azt hiszem, nemcsak jogunk, de kötelességünk is a kérdés katonai oldalát is beható vizsgálatnak vetni alá. Én úgy tudom, hogy a katonának első kötelessége kifelé hazájának integritását s belső békéjét megvédeni s minden oly rendelkezés, mely őt e hivatásától eltávolítva neki más missiót rendel, súlyosan vétkezik azon egyedül helyes gondolat ellen, mely a nemzeti véderők felállításánál mindig irányadó szerepet játszik. Erre azt az ellenvetést tehetnék, hogy hiszen a bosnyák csapatokat is csak azon esetben fognák a monarchia védelmére egyebütt felhasználni, hogyha a háborús viszonyok őket otthon nélkülözhetővé tennék. Ez elméletben megjárja, de gyakorlatban elképzelhettem Mert azt el kell ismernünk, hogy nagyobb mérvű confilagratio esetére aligha, nem odalenn délnyugaton fognának az első lángok kigyúlni s az esetre több mint valószínű, hogy a most ott elhelyezett haderőn kivííl még tekintélyes támogatást kellene oda küldenünk, de semmikép sem jöhetnénk azon szerencsés helyzetbe, hogy a bosnyákok segítségét ide haza igénybe vehetnők ; kivéve azon egyetlen egy esetet, hogy ha azok ott egy — esetleg — fajrokonaikkai vívandó mérkőzésben oly kevésbé bizonyulnának megbízhatóknak, hogy más harczszíntérre való áthelyezésük kívánatossá válhatnék. Sem okom, sem jogom nincsen ugyan ahhoz, hogy ily sértő feltevést tápláljak; de ha mégis, egy esetleges actio idején az aggodalomnak ilyen nyilvánulása is tért hódíthatna: akkor bizony, valljuk be, kevés támogatást remélhetnénk idehaza olyan csapatoktól, a melyeket hazájuk megvédésének kötelezettsége alól föl kellett menteni. Alig képzelhető tehát olyan eset, hogy ezen csapatok, már számuk csekély voltánál fogva is a monarchia védképességének emeléséhez számba vehetőleg hozzájárulhatnának, vagy hogy katonai értékük jelentékenyen gyarapodnék azzal, ha t. új testvéreink egy-egy lovas ezred attaquejaiban, vagy a tábori tüzérség működésének szemlélésében gyönyörködhetnének. Pedig, úgy látszik, ez a valódi oka annak, hogy ma e javaslattal foglalkoznunk kell. Azt mondja ugyanis az indokolás, hogy a bosnyák csapatok kiképzése eddig a zászlóalji gyakorlatokon túl nem terjedhetett, mert az ott lenn elhelyezett megszálló sereg jórészt hegyi dandárokból áll, a melyek csak különleges gyakorlatokat végezhetnek s azért, hogy a bosnyák csapatok kiképzése egyoldalú ne maradjon, azok a monarchia olyan vidékeire helyezendők át, hol alkalmuk nyílik oly fegyvernemű cs ipatokkal összeköttetésben működhetni, a minők ott leim képviselve nincsenek. Úgy látszik, hát az a kívánság, hogy a bosnyákok a lovasság és tábori tüzérséggel működkessenek közre, mert ez az a két főbb fegyvernem, a mely oda lenn épen nincs, vagy gyengén van képviselve. Ezen a bajon aztán könnyű segíteni. Mert ha csak épen ennyire van szükség, hát van Horvát-Szlavonországban mindig elég lovasság és tüzérség, tessék azokat alkalmilag a határon túl leküldeni s csináljanak ott, ha tetszik, egynehány nagy manoeuvre-t, hogy azoknak a szegény kontyosoknak halvány fogalmuk lehessen egy modern nagyhatalom erőforrásai felől; de arra épen semmi szükség sincsen, hogy őket ilyen czélból hazájokból ide átplántáljuk ; nekünk meg ilyenféle exoticus csapatok bemutatásával nem imponálnak, mert sokkal kevesebben vannak, hogysem félni lehetne attól, hogy talán felhasználhatók lesznek azon régi osztrák kormányzási elv támogatására, mely az egyik nemzetet a másikkal szokta volt féken tartani. Azon kifogással szemben pedig, hogy ott ezen fegyvernemek alkalmazását talán a terep viszonyok meg nem engednék, hivatkozom az 1878-iki tapasztalatokra, a mikor sem vasutak, sem kövezett utak nem voltak s mégis bejuthatott és működhetett, igaz hogy keservesen, ottan lovasság is meg tábori tüzérség is. Aztán ha épen lovasszínjátékot kívánnak ott lenn bemu-