Képviselőházi napló, 1887. XXI. kötet • 1890. deczember 9–1891. január 31.

Ülésnapok - 1887-441

262 441. országos ülés Január 21.én, szerdán. 1991. dulással és gyufaárulással keressenek kenyeret. Az első rendőr azután nyakon csipi, hogy bevigye őket a tolonczházba vagy a kerületi börtönbe. Hány és hány eset van, hogy 4 és 5 éves gyermekek éveket töltenek azzal, hogy rendőri felügyelet alatt a tolonczházból átkísérik például Karczagra, ott illetőségét megtagadják, elkísérik Hatvanra, aztán visszahozzák Pestre, megint elviszik máshová. Homér fölött egyszerre hét város vitatkozott azon, hogy hol született; ezekért hét város vetekedik, hogy megtagadja őket. (Derültség és tetszés.) De ha erre nincsenek is, arra már vannak adataink, hogy a csecsemő-halálozás épen a törvénytelen gyermekek közt a legnagyobb s talán még jobb, ha előbb elpusztulnak; mert mi lesz sorsuk, ha felnövekednek? Nálunk a germán módszer dívik és a törvény a községeket kötelezi ezeknek eltartására. Hogyan teljesítik a községek e kötelezettséget, mindenki tudja. (Helyeslés.) Dajkaságba adják rendesen a falu legszegényebb asszonyaihoz pár krajczár havi fizetéssel. Ez, ha lehetséges, angyalt csinál belőle. Hiszen tudja, hogy ez a nyomorult poronty terhe a községnek s hogy, népiesen szólva, legjobb, ha az Isten magához veszi. (Ugy van! Ugy van!) így pusztulnak el ezren és ezren, kiknek nemcsak neveléséről nem gondoskodik a törvény, hanem még életök jogát sem védi Az állategészségügyről jobban gondoskodik a törvény. (Élénk helyeslés balról.) Igaz, a törvény megkívánja, hogy felügyelet alatt álljanak és megbízza ezzel a körorvost. Ez az intézmény a legtöbb helyen csak papiroson figurái. Ha a körorvos elhanyagolja teendőit, megbizza a községi közegészségügyi bizottságot, melynek a nevét is csak igen kevés községben ismerik, Angliában törvény van arra, hogy az elhagyott, utczára lökött gyermekek az államtól nyerjenek nevelést. Ott vannak számukra a ragged sehol-ok, melyeket találóan neveztek el a társadalmi utcza-szemét rostáinak. Pár évtizeddel ezelőtt Paris egyik külvárosának homályos ntezáján, viharos téli estén egy pap egy rongyos didergő gyermeket talált, a ki a hulladékban kutatott, Kérdezte, hogy mit keres? A gyermek azt mondta, hogy ennivalót. A pap fogta a rongyos gyermeket, haza vitte és egy humánus eszme fogamzott meg agyában. Megalapította az „Orpbélinat des apprentis" intézményét. E pap a hires philantrop, Roussel abbé volt. Azóta több, mint 5000 elzüllött utczagyermeket szedett ki a eloakákból s belőlük munkás embereket és hasznos polgárokat nevelt. Nekünk, t. ház, ily lelenczházaink, ily emberbaráti intézeteink nincsenek; pedig Magyarország évenkint 70.000 forintot fizet a lelenczápolás visszatérítése czímén Austriába. A bécsi és a prágai lelenczházakban körülbelül 1000 magyar illetőségű gyermek neveltetik és igy Magyarország saját pénzen nevel idegen államnak polgárokat. (Igaz! Ugy van! bálfelől.) Heves vármegye volt az, mely ezen ügyben felirt, kérelmezett és egy kis jóakarattal régen lehetett volna már a dolgon segíteni. Van nekünk erre tőkénk a belügyministeriumban: a Sándor István-féle alap, mely körülbelül 200 ezer forinton felül áll már; de ugy látszik, a kormány be akarja várni, hogy ez összeg annyira nőj jön, hogy belőle palotát lehessen építeni majolika tetővel s mozaik berendezéssel Pedig míg ez a tőke növekedik, minden krajczár embervérhez fog tapadni; százan és százan hullanak el addig a nyomorban, a nélkülözésben. (Igaz! Ugy van! bálfelől.) Igen, t. ház, vannak nekünk alapítványaink, ott van egyebek közt a gr. Nádasdyféle gyűjtés, mely a 60-as években e. czélra történt; ott van az Ordódy János-féle gyűjtés, melyet pár év előtt a hírlapi polémiákban is felhoztak. Hová lett ez a pénz, azt senki sem tudja; elveszett, pedig annyit legalább mégis megkérdezhetnénk az ily humánus alapítványok természetes felügyelőjétől és őrétől, magától a ininisteriumtól: vájjon nem tud-e róla, hová lettek ezek az alapok; kinek kezén párologtak el ezek az ország legnyomorultabb árváinak a pénzei? (Helyeslés bálfelől) Magában Bécsben és Prágában évenkint mintegy 10 ezer lelenczet fogadnak fel, nálunk az egyetlen szatmári lelenczház áll fenn, melyet egy jószivíí philanthrop, Irsik kanonok alapított a legközelebbi években. Természetes, hogy életének filléres keresményét összerakva, 30.000 forintból tudott csak alapítani ily intézetet és ez csak 70—80 gyermeket fogad fel és ápol. De én azt hiszem, hogy erről az intézetről a t. kormány nem igen vett tudomást, vagy legalább az intézet alapítójáról egyáltalában nem. Van még egy gyermek-menhelyünk s ez a gr. Károlyi Sándornénak kegyelme és keresztényi szeretete által fentartott gyermek-menhely, hol évenkint mintegy 300 gyermek segélyeztetik. Szomorú kép ez, hogy, mikor Magyarországon 10—15 ezer gyermek hajléktalan és menhelye nincsen, akkor a kormány a társadalmi jótékonyságra utal és a kik legelső sorban rászorulnak a segélyre, már csak az egészségügy és a kisded-halálozás csökkentése szemp mtjából is, ezek életéről és neveltetéséről a törvény nem gondoskodik. Szomorú kép az, hogy vannak hazánkban kisdedek, kik az éhség miatt sírnak, a nyomor miatt pusztulnak el. Ezt a gyermekhalandóságot akarjuk mi megszüntetni, ezt akarjuk csökkenteni. Gondoljunk akkor először is ezen nyomorult férgek sorsára, kiket az élet nagy arányú küzdelmeiben könyörtele-