Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-421

éSl. ersgágos ülés decssember 1-én, hétfőn. 1890. ^45 folytán mindenki által kegyelettel említett Pauler Tivadar képviselte, kinek egyetlen bibája volt, hogy nem annak született, a kire Magyarországnak szüksége volt és nem abban az időben kormányzott, midőn működése áldást hozó lehetett volna. Ha ő egy nagy alkotásokat keresztülhajtó előd után következett volna, rá csak egy háramlóit volna, a már megteremtett intézmények körültekintő végrehajtása és működése sokkal tündöklőbb nyomokat hagyott volna hátra. De természete és hajlamainál fogva mint a conservativ eszmék hive, állandósította a helyzetet, mely a fejlődni, a haladni óhajtó ország imminens érdekeivel összeegyeztethető nem volt. (Ugy van! a szélsőbalon.) A súlyos csapás, mely a tudományos Magyarországot halálával érte, azonban csakhamar felkeltette mély álmából a pihenő reformeszméket, egyszerre, mintegy varázsütésre s ismét felhangzott a lelkesült előre s a haladás és alkotás lett a hivatottak jelszava. Nem vagyok a kormányképződés culissa-titkaiba beavatva és igy nem mondhatok az iránt határozott véleményt, hogy a reformeszmék diadala tette szükségessé a mostani igazságügyininister ur meghívását a kormányba, vagy pedig Szilágyi Dezső, a nagy szónok diadala tette a reform proelamáláflát a kormány programmjává; elég az hozzá, van egy férfiú a kormány tagjai közt, kit maltja, egész politikai szereplése kiválólag arra praedestinál, hogy a reform-korszak első személyesítője s arányban a nemzet akaratának erélyes végrehajtója legyen. És most elértem felszólásom tulajdonképeni tárgyához, mert arra kívánok vállalkozni, hogy nem ugyan a hivatottság érdekéből kifolyólag, hanem képviselői állásomból eredő kötelességemnél fogva a csak két év óta létező, tehát nagyon rövid reformkerszak felett, a mennyire eddigi tényeiből következtetés vonható, bírálatot mondjak. (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, t. ház, hogy bizonyítást nem igényel az a közhely, hogy maga a reform elvontan az eszme bármi nagyszerű, következményeiben csak akkor üdvös, akkor áldásos, ha következetes egymásutánban, kizárólag az ország érdekét s a közjót tartva szem előtt hajtatik végre. Ebből az alapelvből kiindulva, bírálat tárgyát képezheti már most, hogy helyesek-e az eddigi reform korszak tényei s a közérdeknek megfelelőek-e jövőre megállapított tervei. És itt előtérbe nyomul az alkotások egymásutánjának kérdése. Én a magam hivatatlanságomban ugy gondolkozom, hogy az igazságszolgáltatás épületének alapul az anyagi törvény, oldalfala az alakiság és tetőzetéül a szervezet kell, hogy szolgáljon, vagyis világosabban szólva, előbb törvényeket kell alkotni, utána a peres eljárást kell szabályozni s a bíróságok szervezete által betetőzni. A reformkorszak kezdetén ennek épen ellenkezője történt a felső biróságok szervezete, alakíttatott át. Szétosztatott a budapesti királyi ítélőtábla s egy tápot nyert a minister ur ellenzőinek az a hangoztatott véleménye, hogy reforni-minister mindjárt s minden áron akart valamit tenni s minthogy a királyi tábla szétosztásának ügyét találta leginkább előkészítve, azt a parlamentben keresztül is vitte. Én most nem osztom ezen véleményt, de azonnal osztanám, mihelyt meggyőződném, hogy nem létezik egy nagyszabású s az igazságszolgáltatás minden ágát átkaroló terv, melybe mint önnálló alkotás, beleillik a királyi táblák szétosztása. Osztanám, ha látnám, hogy a biróságok szervezetével nem halad párhuzamosan és pedig oly ütemben, hogy az kedvező körülmények közt meg is előzze a codificatiót; mert azt még tudom magamnak képzelni, hogy oly nagyszabásií műben, mint a magyar igazságszolgáltatás reformja, egyszerre több helyen fognak munkához és utoljára kihozzák az összhangot, de hogy egy düledező épületnek először fényes tetőt adjanak, de azt alapjaiban változatlanul hagyják hosszú időre, azt már elhibázott dolognak tartom. (Helyeslés balfelöl.) A reformkorszak második, nem programúiban igért, de már tettet öltő műve a sommás eljárásról szóló törvényjavaslat beterjesztése. Minden elfogulatlanul ítélőnek be kell ismerni, hogy ez a javaslat egy hatalmas előrelépés a jogászkörök eszménye: a szóbeliség és közvetlenségre alapított peres eljárásnak bevezetése irányában és örömmel üdvözlendő, habár egyes alkatrészei, valamint beosztása és alakja nem nyerik is meg minden szakértőnek feltétlen tetszését. Örömmel üdvözlendő pedig azért, mert irályt jelez, mert határozott törekvés nyer benne kifejezést, hogy a sommás eljárás elé nem tartozó pereknek a királyi táblák által eszközlendő rendkívül költséges másodfokú reproductiója lehetőleg szíík körre szorítkozzék. És alkalmasint neui tévedek, ha azt állítom, hogy e javaslat még azon határon innen marad, a meddig az illetékesség kérdésében a perlekedő közönség érdekében idővel el kell menni. Különben e javaslat sok retortán fog még keresztülmenni s igy mindenkinek alkalma lesz hozzászólani, de remélhetőleg alapelveiből nem kiforgatva, hanem czélszertíen jut el az alkalmazásban. De mennyivel többet érne ennél egy kész javaslat, a mely az anyagi polgári jogot tárgyalná rendbeszedett szakaszokban, mennyivel kedvezőbb lenne a hangulatunk, ha a polgári peres eljárás szabályozásával egyidejűleg hirt vettünk volna arról, hogy a már elkészített, de a mostani igazságügyi kormány által el nem fogadott büntető eljárás is