Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-421

238 421. orsíáges fllps ieessemfter 1-én, nétfSn. 1890. lényeges különbség abban is, vájjon egy és ugyanazon dolgot kormánypárti vagy ellenzéki képviselő helyesli-e? (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Az ellenzék, mint kisebbség, melynek a hatalom és kivitel eszközei nem állanak rendelkezésére, hivatásának teljesen megfelelt és eleget tett, ha azt, a mit az ország érdekéhen mul hatlanul szükségesnek és elodázhatlannak tart, pártprogramurjába felveszi, minden alkalommal hangoztatja, követeli és a — mint mi tettük — szakadatlanul sürgeti; ellenben a kormány pártján levő képviselők, a kik valamely fontos reform szükségességéről meg vannak győződve, de daczára annak, hogy a hatalomnak részesei, sem a reform tényleges érvényesítésére nem törekedtek, sem pedig a reform mellőzésének consequentiáit magokra nézve le nem vonták, véleményem szerint, nem teljesítették kötelességüket ugy, mint mi és nem az elvnek, nem a reformnak, hanem egyedül a párturalomnak szolgálatában működtek. (Igaz! JJgy van! a baloldalon.) Kőrösi Sándor: Az nem áll! Veszter Imre: Azt hiszem, hogy azok — és ugy tudom, ho^y Kőrösi Sándor képviselő ur is közéjük tartozik — a kik velünk együtt azon meggyőződésben voltak, hogy justitiánk megölő betűje az írásbeliség, egyetlen megmen tője pedig a szóbeliség behozatala, de e mel lett bennünket mindig leszavaztak, sőt mindig megszavazták azon javaslatokat, a melyek az írásbeli rendszernek foltozására és toldva fentartására irányultak, nagyobb és több kárt okoztak a reformnak, mint annak nyíltan bevallott ellenesei. (Élénk helyeslés balfelöl) Ennélfogva pedig abból, hogy a kormány pártján is voltak egyesek, a kik úgy academice a szóbeliség hiveinek vallották magokat, a t. túloldal a jelenlegi igazságügyi programm apaságára nézve igényt egyáltalában nem formálhat, hanem ép úgy mint a közigazgatás államosítására nézve, itt is kénytelen lesz bevallani, hogy azon igazságügyi politikát, mely jelenleg mint a kormány programmja áll előttünk, a ministerrel együtt mi tőlünk, a közjogi alapon álló ellenzéktől vette át. (Élénk helyeslés balfelöl.) Valahányszor azonban ezen kérdés szőnyegre kerül, a mint az a vita általános stádiumában is megtörtént, a t. túloldal mindig következőleg argumentál: „nem áll, hogy mi az ellenzéknek akár közigazgatási, akár igazságügyi programmját vettük volna át, mert hiszen a kormány pártján is vannak és voltak mindig egyesek, a kik mind a két reformot az ország érdekében állónak, sőt mulhatlanul szükségesnek tartották és vallották, —de igy is argumentálnak tovább — az országnak eddig tartott szomorú pénzügyi helyzetében egyetlenegy mélyebbreható s nagyobb szabású reformnak keresztülvitelére már csak pénzügyi okoknál fogva mindidáig még csak gondolnunk sem lehetett, ezenfelül pedig a reformok mindidáig* nem is voltak eléggé megérve, mert áj institutiók egyáltalában csak ott és akkor vannak helyén, ha a létező régiek már absoluie meg nem javíthatók. Bocsánatot kérek, de én ezen érvek egyikét sem tartom elfogadhatónak. Eltekintve attól, hogy legbensőbb meggyőződésem szerint a létezett pénzügyi kereteken belül is sokkal jobb justitiát és sokkal jobb administratiót lehetett volna létesíteni, mint a minő az országban az utolsó 15 év alatt létezett, egyszerűen kérdem: hát ki volt annak oka, hogy pénzügyeink oly válságos helyzetbe jutottak volt? Mi-e, kik mindig útjába állottunk minden elhibázott lépésnek s minden fölösleges kiadásnak, vagy mások, a kik még a milliókra menő budgetellenes tulkiadásokat is bú nélkül megszavazták? (Élénk helyeslés balfelöl.) Nem uraim, a kik magok okozták a fennállott pénzügyi miseriákat, azokból a magok javára semmiféle irányban capitalist nem csinálhatnak és a fennállott pénzügyi miseriákat, a reformok körül elkövetett mulasztásaikat sehogy sem palástolhatják. (Élénk helyeslés balfelöl.) Ha pedig azt mondják, hogy a belügyi reformokat elodáztuk, mivel ezekre a múltban nem volt pénz. Most pedig rendbe hozzuk úgy a politikai administratiót, mint a justitiát; mert költségvetésünk ám plusszal záródik le, akkor én a pénzügyi egyensúly ilyetén helyrehozatalának nagyon örvendek ugyan, de önkényt áll előttem azon kérdés, vájjon azon pénzügyi és közgazdasági műveletek, a melyeknek az államháztartás mai egyensúlyát köszönjük, nem lettek volna már 10 —12 évvel ezelőtt is foganatosíthatók? Én azt hiszem, hogy nagyobb részben igen s hogy mindazonáltal csak a legújabb időkben foganatosíttattak, bizonyára nem a mi mulasztásunk, mert hiszen mi egy évtizednél hosszabb idők óta folytonosan ajánlottuk és sürgettük a pénzügyi kibontakozásnak ugyanazon módjait és módozatait, a melyekkel az egyensúly az államháztartásban most végre mégis helyreállíttatott. (Igás! Ugy van! balfelöl.) A pénzügyekből merített argumentum tehát a t. túloldal hosszú és már-már végzetessé vált mulasztásainak szépítgetésére nem igen alkalmatos, még kevésbé alkalmas arra az általános vita alkalmával több oldalról hangoztatott azon érv, hogy a belügyi reformok ideje nem volt elérkezettnek tekinthető mindaddig, mig a létező institutiók absolut javítbatlansága ki nem tűnt. Engedelmet kérek, de ha a mi politikai administratiónk most azért államosítandó, mivel a jelenlegi rossz és a mi igazságszolgáltatásunk egészen új rendszer és egészen új elvek szerint