Képviselőházi napló, 1887. XX. kötet • 1890. november 19–deczember 6.

Ülésnapok - 1887-416

*lfi. orszägos ülés novemlker 25-én, keMea. 18#0. 135 dést megoldani, a nélkül, hogy a katholicus egyháznak ezen különleges államjogi kérdése eldőljön. Ázt hiszem, hogy erre nincs eset. Egy igen derék református ember, Tanárky Gedeon volt államtitkár e tekintetben igen szép fejtegetést adott át a társadalomnak, a melyben kimutatta, hogy a római katholicus anyaszentegyháznak a magyar állam életében bizonyos tekintetben első hely biztosítandó. De hát hiába, t. ház, manapság a mi egyházi fejedelmünkről, az egyetemes világegyház fejéről ugy beszélnek, hogy ha Kohn rabbiról beszélnének ugy, bizonyára sértésnek venné a t. ház. (Élénk derültség. Egy hang a baloldalról: Es igaz!) Nem tehetek róla, engem nem szabadkőművesi páholy nevelt fel, én a római katholicus anyaszentegyház kebelében szívtam magamba a levegőt, a mely ma is fentart és én mai napig is annak hitelveit követem és követni fogom, mig szivem megszűnik dobogni és agyvelőm működni. De kijelentem, hogy a mily mélyen ragaszkodom katholicus hitemhez, épen oly mértékben tisztelem mások vallását is. És hogy ennek tényekkel tudjak kifejezést adni, felhozok egy esetet, hogy a református táborban is vannak igen sokan, a kik igy éreznek. Ott van Mező-Túron egy szent gyülekezet, a melyet Kis-Debreczennek is szoktak hivní. Ott van egy gymnasium, a melynek volt egy rajztanára, katholicus ember. A presbyterium azt mondta, hogy a festészet nem áll kapcsolatban a hitelvekkel, jó tanár, tehát ott kell hagyni. De a superintendentia azt mondta, hogy kergessétek el a pápista embert. Lejött a superintendentia határozata, gondolkozni kezdett a két egyházi férfiú, hogy miként lehetne modus vivendit találni, hogy a káposzta is megmaradjon, a kecske is jóllakjék. A presbyterium felolvasta a superintendentia leiratát, behívták a rajztanárt, az egyik pap azt mondta: „Nincs más mód, térjen át a református vallásra." Akkor fellépett a másik, felvilágosultabb pap és azt mondta: „Ha tudnám, hogy ez az ember azért a hitvány kenyérért elhagyja a vallását, akkor minden követ megmozgatnék, hogy azt az állást el ne nyerhesse. És miután mi keservesen keressük a kenyeret, nekünk a superintendentia nem rendelheti el, hogy kit válaszszunk tanárnak, ennélfogva csuk ideiglenes tanárnak teszszük meg és mig helyét jól betölti, mint helyettes, itt végezze a dolgát." Meg is történt. Arra hoztam fel e példát, hogy ott is vannak igen derék uri emberek, a kiknek ilyen a meggyőződése, mint az enyém, ők is becsülni tudják a más vallását. A mi már most, t. ház, az elkeresztelés kérdését illeti, megvallom, hogy a ministeri rendeletet törvénybe ütközőnek tartom; tartom pedig azért, mert a kihágási törvény 53. §-a alapján a protestáns lelkész urak fordulhatnak ilyen esetben a járásbírósághoz, a ministeri rendelet alapján fordulhatnak a főszolgabiróhoz is. Már pedig egy rókáról két bőrt lehúzni nem lehetvén, a ministeri rendeletet kell joghatályától megfosztani és érvényre emelni az 53. §-t és az a helyes, mert az birói sanctio, mert a képviselőház azt királyi szentesítéssel ellátva hozta ég azt hiszem, hogy az a nagy lelki háboruság, az a fájó sebet keltő intézkedés magától megszűnik. Azután, t, ház, kár a t. protestáns lelkipásztoroknak és gyülekezeteknek oly nagyon a katholicus lelkipásztorokat denuntiálni; hiszen itt van kezemben egy könyv, hogy itt Budapesten az evangelicus lelkész urak egy pár év alatt 679 katholicus gyermeket kereszteltek el. Jól tudták ezt a mi papjaink, de hát katholicus pap és vádló, ez nem illik össze. Egyeztesse meg, a ki tudja, hogy egy lelkipásztor lehet-e ilyen rendeleti dolgokban vádolva vagy sem, De van itt oly jelenség is, t. ház, hogy maga a református püspök, Szász Károly keresztelt el tőlünk gyermeket és mi azért nem jajgattunk. Hanem a református és evangelicus atyafiak, egyházfeliigyelők és papok az ő gyűléseikben olyan rettentő harezot és háborút indítottak, mintha mi az összes három milliónyi protestáns jő barátainkat és testvéreinket vissza akarnók hódítani abba az egyházba, melybe őseik és a magyar királyok tartoztak. (Derültség.) De nem is látom át, t. ház, mi az oka annak a rettentő idegenkedésnek és véghetetlen szőrszálhasogatásnak, a mely napjainkban ezt a három felekezetet egymástól elválasztani törekszik. Hát kérdezem, í. ház, vájjon a protestáns egyházak hivei az egy élő istenben nem imádják-e a teljes Szentháromságot? Hát kérdezem, t. ház, vájjon a protestáns egyházak hivei nem a szeretet két parancsára basirozzák-e hitelveiket? Hát szabad-e ilyen egy hitczikkelyből kiinduló, csak a formákban különböző keresztény felekezeteknek egymást feladogatni, egymás ellen ilyen lelkiháboruságot keltő rendeleteket kierőszakolni '? Mert azt beismeri mindenki, beismerték az itt felszólalt szónokok is, hogy a t. minister urnak eszeágában sem lett volna, hogy ezt a rendeletet kiadja, ha Tisza Kálmán nem lett volna mellette. T. ház! En a magyar államot és a magyar állam életének fentartását e három felekezet testvéries egyetértésétől tartom függőnek. Én azt a 9 millió katholicust és azt a 3 millió protestánst — egy pár százezer pánszláv levonásával — (Derültség) olyannak tartom, a mely 12 millióra a magyar állam érdekében minden idők és viszonyok közt számolni lehet; ez a