Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.
Ülésnapok - 1887-382
330 882- orsuftgos Blés májas 28 An, szerdán. 1800. nak a dolog érdemére való felszólalását illeti, arra máskor felelek. (Hosszan tartónagy zaj a szélső haloldalon. Holnap! Holnap! Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) De két állításra nem holnap, mert szavaim elferdítése miatt jogom van ma is szót emelni. (Zajos felkiáltások a szélső baloldalon: Holnap ! Holnap! Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Csanády Sándor: Holnap! Holnap! Szilágyi Dezső igazságügyminister: Nem Csanády képviselő úrtól fogom megkérdezni, hogy mikor beszéljek. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) A képviselő ur felszólalásának érdeméhez jogom van később is hozzászólani, de ezen nyugtalansággal szemben minden körülmények közt fentartom azon jogomat, hogy szavaim elferdített értelmét helyreigazítsam. (Halljuk! Halljuk ! a jobboldalon. Élénk felkiáltások a szélső baloldalon: Holnap! Holnap !) Tessék megjegyezni a nyugtalankodó néhány képviselő urnak, hogy semminemű ilyen inparlamentaris erőszakoskodásoknak nem fogok engedni. (Nagy zaj, mozgásaszélső báloldalon. Halljuk!Halljuk! a jobboldalon) Polónyi képviselő ur — a mint monda — jogi argumentatiójafolyamában felállította azt a kérdést, hogy kimagyarázta meg a múlt alkalommal a magyar honossági törvény alapelvét helyesen, én-e vagy ő? A múlt alkalommal én azt állítottam, hogy vannak elmaradott államok, a [melyeknek alapelvökaz, hogy a közéjük letelepedett idegeneket bizonyos feltételek mellett az akarat kifejezése nélkül is honosítják és ezeket neveztem és nevezem ma is elmaradott országoknak. A képviselő ur azt mondotta, hogy ilyen a jelenleg érvényben lévő magyar törvény is. (Igaz! a szélső baloldalon.) Majd a végén méltóztassék azt mondani, hogy igaz. (Derültség jobbfelől.) Én erre azt mondottam, hogy akkor rosszul tudja a törvényt, mert a magyar törvény az ellenkező elvet vallja. Már most az a kérdés,-t. ház, ki jelölte meg helyesen a honosításra nézve az 1879-iki törvény alapelvét: én-e vagy Polónyi képviselő ur s igen sajnálom, hogy t. képviselőtársamnak e fennen fényeskedő okoskodását ki kell oltanom. A t. képviselő ur azt mondja, hogy a magyar törvényben két rendelkezés van: az egyik a nőre, a ki magyar állampolgárhoz megy férjhez; a másik — s erre helyezte, gondolom, a fősúlyt, mert ezen fordul meg a vita — azon átmeneti intézkedés, a melyet nem a jövőre, hanem a múltra nézve tesz a törvény. A mi az elsőt illeti,erre nézve, a kik a nemzetközi magánjog elveivel nagyjában tisztában vannak és értik, tudják, hogy férjhez menő nő példájával érvelni nem lehet. (Helyeslés jobbfelől. Ellenmondás balfelől.) Hogy a nő férjhezmenetele által eo ipso beleolvad azon állampolgárságba, a melyet férje bir: az a család egységén, melyben a férj állása a jellemző és irányadó és azon feltétlen szükségen alapszik... (Nyugtalanság és zaj a szélső báloldalon.) Mégis jó lesz ezt Dobay képviselő urnak meghallgatni. (Derültség jobbfelől.) Mondom, azon alapszik, hogy a család minden tagjára az állampolgári jog tekintetében, ha csak végtelen bonyodalmakat nem akarunk előidézni, egy jogszabály álljon. Ezt az elvet majd minden állam elfogadja, azok is, a kik a honosításhoz kifejezett akaratot kivannak, azok is, melyeket elmaradottaknak neveztem. Hanem második határozat melyet a törvény átmenetileg rendel, s a melyre a t. képviselő ur hivatkozik. T. ház!El kell dönteni azt, hogy valamely törvényhozás, mely állásponton van, az átmeneti intézkedésekben foglalt intézkedés-e a döntő, mely a múltra szól,avagy azaz intézkedés, mely a jövő minden esetének szabályát képezi. Hiszen a magyar törvényhozás 1879-ben elhagyta az elavult álláspontot, melyet korábbi a 70-es évek törvényeiben elfoglalt; egyenesen szakított ezzel az állásponttal és pedig azért hagyta el, mert helytelennek tartotta. 1879-et megelőzőleg azon törvényünk volt — a községi törvényben, sőt a választási jogról szóló törvényben is voltak ily határozatok, melyeket maguk azon törvények ideiglenesnek jeleztek — hogy a ki öt évig bizonyos fellételek mellett az országban tartózkodott, állampolgárnak tekintetett. Az 1879-iki törvény ezt elhagyta és elrendelte, hogy jövőre a honosítást kérni kell és állampolgári esküt kell letenni, de átmenetileg a múltra is kellett intézkedni azokra, a kik az 1879-iki törvény hatályba léptéig, már addigi törvények szerinti öt éves tartózkodást kimutatják. Ezekre nézve az eltörlött törvény vétetett irányadónak. Jövőre pedig, ismétlem, a honosítás csak az akarat kifejezése mellett mondatott elérhetőnek. (Igaz! ügy van! jobbfelől.) Már most kérdem, hogy azon nagy jogászi zaj és erepitus, a melylyel t. képviselőtársam okoskodásának gyengeségét fedezni igyekezett, igazolva volt-e? És midőn nekem akart tanítást adni a törvény igaz elvéről, csak azt árulta el, hogy ma is sajnálatos tévedésben van azl879-iki törvény alapelve iránt. (Zaj szélsőbalfelöl. Derültség jobbfelől.) Még hamisabb azon második állítása — és ezzel végzem felszólalásomat — melyben a Képviselő ur mig egyrészről dicsőíti azon a személyes szabadságból folyó elvnek elfogadását, hogy kiki honosságát saját akaratával érje el és változtassa meg, addig hivatkozik az angol törvényre. . . Polónyi Géza: A régire! Szilágyi Dezső igazságügyminister: A mai angol törvényre, mert kisebb körű kivételek vannak alóla, csak azokra az angolokra, kik külföldön születtek és azokra az idegenekre, kik Anglia
