Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.
Ülésnapok - 1887-379
248 879. országos fllés májns ál-én, snerdáB. 1890. lehet, melyen a megfelelő eszközökkel minden áron segíteni kell. Kicsinyes dolgokat hallunk felemlíteni, a melyek e2en eljárásnak útját állják. Ma is épen előttem szólt t. képviselő úrtól hallottuk azt, hogy a törvénynek visszaható erőt adni nem lehet. De úton-x'itfélen halljuk, hogy nem az ország és a törvény oka annak, hogy e páratlan visszás helyzet előállott, hanem oka maga Kossuth Lajos. Sőt hallottunk még más dolgokat is, például tegnap a t. előadó úrtól, a ki azt mondott;!, hogy azt, a ki hazájáról megfeledkezik, ki attól elidegenedik, méltán éri az, hogy állampolgári jogától niegfosztassék. Kossuth Lajosra értette a t. előadó ur azt, hogy megfeledkezett hazájáról; Kossuth Lajosra mondotta-e azt, hogy elidegenedett hazájától? Helf'y t. képviselőtársam tegnap ezáfolhatatlan érvekkel bizonyította, be és Kossuth Lajos máskép, mint tette, nem cselekedhetett. De kérdem, ha önöknek igazuk volna is és csakugyan Kossuth Lajos magatartása okozná e visszás helyzet előállását, mert az önök nézete szerint Kossuth valami mulasztást követett el, Kossuth Lajos nem maradt-e akkor is Kossuth Lajos és nem marad-e az absurdumoknak netovábbja az,hogy a nemzet őt tagjai közül kitagadja. (Igás! Ugy van! a szélső baloldalon.) Gróf Andrássy Gyulának nemrég szobrot decretáitak önök, pedig ő hozta a nemzet nyakára az egész ország által kárhoztatott bosnyák oceupatiót s Kossuth Lajost I eszek volnának száműzni egy csekély mulasztásért, a mit elkövetett. (Tetszés a szélső baloldalon.) A t. ministeterelnök ur tegnap azt mondotta, (Halljuk! Halljuk!) hogy bármely törvény megváltoztatásának idejét csakis akkor látja elérkezettnek, ha a tapasztalás azt mutatja, hogy a módosítás a közélet kívánalmai szerint csakugyan szükséges. A t. ministerelnök ur szerint, a tapasztalás még nem mutatja szükségnek e törvény megváltoztatását. De kérdem, hát az semmi, hogy a nemzet egyhangúlag kívánja e törvény megváltoztatását? Hát az semmi, hogy az állapot fáj a nemzetnek s hogy a nemzet restelli és szégyelli ez állapotot? (Igaz! Ugy van! a szélső balfelől. Egy hang: Méltán!) Szabad-e oly meghasonlást előidézni a törvényhozás és a nemzet között, mint a milyen okvetetlenül elő fog állani, ha a törvényhozás e törvényt továbbra is fentartja? A törvénytisztelet egy országban nagy mértékben attól függ, hogy micsoda véleményben van egy nemzetamagatörvényhozása felől; pedig tudjuk, hogy a törvénytisztelet talán hathatósabb a közrend fentartására, mint magok a kényszer-eszközök, a melyekkel azt fentartják. Nem fog-e megesökkenni a nemzet bizalma *a törvényhozás iránt? Fenn fog-e maradni azon na g-yratartás, mélylyel az alkotmányos nemzet a maga i parlamentje, mint a hatalom és bölcsesség letéteményese iránt feltekinteni szokott? Az előállott ússzás helyzeten tehát segíteni kell s ezt úgyszólván egy tollvonással lehet megtenni s nines benne semmi nehézség, semmi akadály. És nem fordulhat elő még azon etiquetteszeiíí tekintet sem, hogy a törvényt egyes polgár kedvéért megváltoztatni nem lehet; mert ezt a törvényjavaslatnak mind tartalma, mind formája tökéletesen elhárítja a nélkül, hogy közjó vagy közrend rovására kellene hozni valami áldozatot, sőt inkább Kossuthért csak ugy tehetünk valamit, hogy nagy jót teszünk számos honpolgárral, megmentvén ezeket azon veszélytől, hogy honpolgári jogukat elveszítsék. Kossuthért — és ez nagyon jellemző — csak ugy tehetünk valamit, ha a közszabadság megszilárdításának, kiterjesztésének érdekében működünk. (Élénk helyeslés szélső balfelől.) Csak arról van szó, hogy egy most már végzetessé vált hibát kiigazítsunk. Már 1879-ben felmerült az á nézet, hogy a törvény éle egyenesen Kossuth ellen irányul. Tagadták és bizonyára végtelenül kicsinyes eljárás lett volna ekként kicsempészni akarni Kossuthot a haza polgárai közül, ekképen akarni mímelni halvány kiadásban a nóta Rákóczianat. De ha nem akarják, hogy e föltevés most utólag igazolva legyen, ne tegyenek ugy, hogy most már kapva kapnának az alkalmon, hogy az akkori szándékot végrehajsák. A kérdés, mondom, egyszerűen és könnyen megoldható és volt is idő, mikor azt lehetett remélni, hogy simán és minden baj nélkül fog megoldatni. Ez akkor volt, midőn a volt kormányelnök megtette ismeretes igéretét. Nagyon érdekes lehet ez ígéretet analysalni, de ez ma már alig actualis kérdés. Sokkal actualisabb, hogy miért tartotta szükségesnek a mai kormány, a folyvást szabadelvű, most már azonfelül reform kormány ugy élére állítani az ügyet, hogy most már nagy dimensiókat öltött tagadhatlanul. Föl van vetve a loyalitás kérdése. Mi szükség volt erre? Mi szükség volt arra, hogy egyrészről a loyalitas, másrészről a függetlenség eszméjéhez való ragaszkodás egymással ellentétbe állittassék? Önök szembe akarnak szállani az úgynevezett Kossuth-cultussal. Azt hiszik, itt egyszerű tüntetésről van szó, melyet a közrend érdekében meg kell szüntetni vagy tán az államra nézve veszélyes agitatióról van szó, melynek az önök határozott fellépése útját fogja állani. Önök az illoyalitas bélyegét akarták rányomni a Kossutkcultnst űző nemzetre, sőt nemcsak azon nemzetre, mely társadalmi utón nyilatkozik, hanem constituált területekre is: azokra a vármegyékre, melyek Kossuthot 80-ik születése napján üdvözölték, azokra a városokra, melyek díszpolgárrá választották, szóval a hivatalos Magyarország egy kiegészítő részére. .