Képviselőházi napló, 1887. XVIII. kötet • 1890. április 22–junius 10.

Ülésnapok - 1887-379

242 879. országi* ftlés májas 21-én, szerdán. 1890. ós osztrák alattvaló legyek (Tetszés a szélső baloldalon) s talán inkább veszteném el, ha külföldön élnék, még honosságomat is, mintsem az osztrák consulatusok ilyetén eljárásának vessem alá magamat. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Mikor tehát, i kormány, e consulatusokhoz utalják a magyar honosokat, méltóztassék előbb az 1867-iki kiegyezésnek is megfelelően és abból következőleg gondoskodni arról, hogy a külföldi követségek és consulatusok ne csak osztrákok, hanem egyúttal magyarok is legyenek. Addig, mig ez meg nem történik, nincs önöknek joguk magyar honpolgárokat e hatóságukhoz utalni. És ha a t. kormány és a t. többség nem kényszeríthetnek erre csak egy egyszerű hazafit is, hogyan kényszeríthetnek egy Kossuthot? Hétköznapi felfogásokat gyakran hallunk ngyan ez irányban is; de ezekreHelfyt. barátom emelkedett szellemű tegnapi beszédében nagyon szépen megfelelt. Sőt megfelelt eme kicsinyes, emez idétlen felfogásokra történelmünk dicsőséges nagy alakja, maga Kossuth Lajosis azonnyilatkozataival, a melyeket Helfy Ignácz képviselőtársam gyöngyszemekként fűzérbe fűzve itt mindnyájunk gyönyörűségére felolvasott. A magyar hírlapirodalom egyik legelőkelőbb közlönyének mai száma vezérczikkében azt az óhaját fejezi ki: vajha Helfy Ignácz e beszéde eljutna minden magyar ember olvasó asztalára. Én is óhajtom ezt, de még inkább óhajtanám, hogy elolvassa egy ember, az, a kit "Vörösmarty a legelső magyar embernek mond: a király. Az ő nemes lelke záloga annak, hogy e beszéd nála is megteremné a kiengesztelődésnek mindnyájunk által hőn óhajtott gyümölcsét. Illyés Bálint t. képviselőtársam idézte a költő ama mondását, hogy van egy bűn, melyet csak az Isten bocsáthat meg: a hazaárulás. De van egy másik bűn is, mely undokságra nem sokkal áll mögötte a hazaárulásnak : 8 ez a hálátlauság. Alig képzelhető nagyobb terhe a földnek a hálátlan embernél. És mit szólnánk ahhoz, ha a nemzetek volnának hálátlanok nagy fiaik iránt? Erdemel-e nemzet jó sorsot, mely ilyet tesz ? Én a magyar nemzetről ezt soha föl nem teszem, föl nem tehetem és inkább mostoha sorsunknak, a mely századok óta sújt bennünket, tulajdonítom, hogy eddig nem feleltünk meg elegendőképen hálás kötelességeinknek nagyjaink iránt. Vegyük tárgyilagosan a dolgot s kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a magyar nemzet eddig nagyon kevéssé mutatta ki kegyeletét nagyjai iránt. Hol vannak pl. Árpád, szt. István, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyady János és Mátyás szobrai? Pedig- ezek csak megérdemelték volna nemzetük kegyeletét. De ne menjünk ily távoli időkre. Tekintsük az utóbbi századokban a nemzeti szabadság és önállóság két nagy hősét, II. Rákóczi Ferenczet és Kossuth Lajost s tegyünk egy kis történeti összehasonlítást. (Halljuk! Halljuk !) Rákóczi és Bercsényi — mert neveik a törvényben együtt vannak, valamint a történelemben is egymástól el nem választhatók — a hazánkat nemcsak állami intézményeiben, de még nyelvében is elnyeléssel fenyegetett Kollonics-rendszert 8 éves küzdelemmel örökre halomra döntötték és a már sarkidból kiforgatott alkotmányos jogokat a nemzetnek visszahódították. A ki ismeri e korszakot, ismeri Kollonics rendszerének szövevényes szálait: tudni fogja, hogy Rákóczi dicsőséges szábadságháboruja nélkül Magyarország ma már nem léteznék, sőt magyar nemzet sem és a magyar nyelv legfölebb egyszerű pásztoremberek ajkairól volna még hallható szétszórva a pusztákon, mint a vogulok, osztyákok s más ural-altáji népmaradyányoknál az orosz birodalomban. Tehát minden egyébtől eltekintve: egyedül a nemzeti lét fentartása által örök érdemet vivtak ki maguknak ama nevezett dicső honfiak. És én kérdezem, t. ház, miként hálálta meg Rákóczi és Bercsényi nagy tetteit, ideális nemes törekvéseit és törhetetlen következetességét s példátlan önfeláldozásukat a magyar nemzet? Itt van az 1715-iki XLIX. t.-ez. Végtelenül elszomorító benyomást tesz reám, valamikor ezt olvasom. Nem tudom magamnak elképzelni azt a mély sülyedést amaz embereknél, a kik öt-hat esztendővel előbb még az ő zászlói alatt küzdöttek s kik képesek voltak — igaz, hogy nagyrészt megrémítve, elhallgatva, másrészt pedig megvesztegetve —- ezt a szégyenletes törvényczikket megszavazni. Ezen nagy erkölcsi elhanyatlást látni mindenkor szomorító, valamint elszomorító rám nézve szemlélni a mai közerkölcsi állapotokat, mert önkénytelenül ama sötét korra emlékeztetnek vissza. (Igaz! ügy van! a szélső baloldalon.) Az 1715: XLÍX. t.-cz.,miután i. §-ában előrebocsátja a szatlimári béketörténetét s megemlíti a megtérésre a békeokmányban kitűzött határidőt, a második szakaszában következőleg hangzik. Nem oly hosszú, engedjék meg, hogy felolvassam : (Halljuk ! Halljuk !) „2. §. Qaia tamen ad praefíxum Terminum, ronsequenterque amplectendam Amnystiam et Gratiam ipse Rákóczius et Berchénius, ae nonnulli etiam alii non rediissent, imo in nefando atvocis Perduellionis Crimine in praesens etiam pertinaciter perseverarent, Ideo universietsinguli, quiseusque ad praenotatum Terminum absentarunt vei modalitate praevia non rediverunt, adeoque etiam de praesenti abessent, unacum suis praenominatis Capitibus et Antesignanis, tanquam legitimi sui RegisetPatriae publici Hostes, Perduelles, veraeque Libertatis Eversores, vi praesentis Statuti legitimé proscripti et ubique ad infligendam ipsis demeritam Juris poenam persequendi et captivandi. Bona verő eorundem mobilia etimmobiíiauniversa