Képviselőházi napló, 1887. XVII. kötet • 1890. február 26–április 21.

Ülésnapok - 1887-357

357. országos ülés április 15-én, kedden. 1890. 301 Hanem, t. ház, ennél még sokkal furcsább azon indokolás, melynek kíséretében az eredeti 1872-iki szerződés felterjesztetett. Ez, megvallom, megdöbbentett, mert ezt a tudatlanság fátyolával nem boríthatom, hanem egyszerűen rosszakaratú félremagyarázásnak kell, hogy nevezzem, mivel azt mondja, hogy: „a marosvidéki, sajóvölgyi és borgoi községek összes szántó és kaszáló területű birtokuk 38.953 hold és igy ez a közelmúlt törvényhozás rendeletei szerint — itt nyilván az 1871: LTV. törvényczikkre hivatkozik — 3.895 úrbéri telket csinál belőle. Már most ugyan ezen törvény alapján egy egész úrbéri antiqua után 15 hold erdőibetmény lenne kiadandó a kincstár részére servitussal terhelt 58 ezer hold területből és igy csak 128 hold maradna a kincstárnak birtokában. Ajánlom felségednek, fogadja el a szerződést". A ki az erdélyi úrbéri viszonyokat ismeri, az bizonyára nem fogja állítani, hogy egy havasi vidéken levő úrbéri telek átlag 10 holdból állana, mert azok nagysága 40—60 hold között váltakozik. Tehát feltéve, de meg nem engedve, hogy a servitus-jog fennállt és joguk lett volna a segregatust követelni, akkor sem 3.895, hanem legfeljebb 4—500 telek segregatiójáról lehetett volna szó per 6 hold. Egy még nagyobb Schreckenbergerré teszik a Kemény-családdal való pert. Hogy az mennyire Schreckenberger, bebizonyosodott a történtekből, mert a család 315.000 forintban nem a magyar állammal — pedig a magyar állammal méltányossági szempontból bizonyára könnyebben kiegyezett volna — hanem a volt határőrökkel kiegyezett. Az előadottak folytán ezen törvényjavaslatot, mely az országra nézve káros, politikai szempontból absurdum, jogi szempontból törvénytelen, általánosságban sem fogadhatom el. (Élénk helyeslés a hal- és szélső baloldalon.) Madarász József jegyző: Molnár József! Molnár József: T. ház! (Halljuk!) A tárgyalás alatt levő törvényjavaslat niegbirálása kettős nehézségbe ütközik. Egyrészt a most megerősítendő szerződés csakugyan 18 éves tényleges állapotot teremtett, másrészt pedig ez ügyben egy oly nagy parlamentaris tekintélynek, mint a tisztelt igazságügyminister urnak valamelyik bizottságban elhangoztatott azon véleményével állunk szemben, hogy nem helyén való, vagy legalább is eredményt nem igérő valamely kormányférfiúnak intézkedését, annak megtörténte után 18 év múlva kritizálni. Engedje meg a t. ház, hogy e kettős nehézséggel szemben is röviden kifejthessem véleményemet. A mi legelőször is azt az ellenvetést illeti, hogy legalább is czélszerűtlen az 1872. márczius 12-én az akkori pénzügyminister ur által kötött szerződést mostan, 18 év múlva birálni, részemről nem fogadhatom el olyannak, mely előtt meg kellene hajolni. Mert nézetem szerint a ministeri felelősség nem lehet olyan institutio, mely az idők folyásával elkophatik s részemről csak félni tudnék az olyan parlamentaris szokás behozatalától, mely nem akarja, vagy nem látja czélszeríínek bizonyos idő letelte után a ministereknek legalább politikai felelősségét érvényre juttatni. Kétszeres szükség ez különösen nálunk, hol az utolsó 22 évi alkotmányos kormányzás történetében nem fordult elő e parlamentben arra eset, hogy valamely minister, ki ténykedése vagy politikája miatt megbukott, e házban felelősség alá vonatott volna; ugy,hogy akárhány minister megbukott, lejárta magát és igy ha szabad magamat akként kifejeznem, a közvélemény előtti politikai felelősség érvényesült, de nem a parlament előtti politikai felelősség. (Helyeslés a szélső baloldalon ) A fenforgó esetben azonban mindehhez hozzájárul az, hogy a képviselőház e kérdésben még szavát nem hallatta, (ügy van! a szélső baloldalon) illetőleg a kritika jogát fentartotta magának. Mert hisz, midőn 1873 ban a kérdéses szerződés először hozatott szóba eházban, egy bizottság küldetett ki e tárgyban, mely véleményét beterjesztvén, a ház az Összes iratokat 1875. május 2á-én azzal az utasítással rendelte el a ministeriumuak kiadatni, hogy ez jelentését tegye meg. Miután pedig a kormány kötelezettségének csak most tett eleget és pedig a tárgyalás alatti három törvényjavaslat benyújtása által, a képviselőháznak is csak most van alkalma érdemileg nyilatkozni a szóban forgó s 1872. márczius 12-én létrejött szerződés tárgyában. (Igaz! TJgy van! a szélső baloldalon.) De midőn felszólalok, ezt nemcsak a ministerek politikai felelősségre vonása szempontjából teszem, hanem főleg azon indokból, mert a kérdéses szerződés élénken illustrálja, hogy a magyar kormány mennyire kicsinybe veszi abbeli feladatát, hogy Magyarország erdélyi részeiben magyaiállami politikát vigyen. (Igaz! a szélső baloldalon.) Mert képzelhető-e nagyobb politikai rövidlátás, mint hogy egy kormány egy 550.000 holdnyi nagy területnek, mint a szóban forgónak is birtokviszonyait nem a szerint rendezte, a mint ezt a jog és törvényes tekintetek megkívánják, vagy a mint az állami nemzeti feladat igényelte, hanem a mint a tényleges, de nem törvényes kormányok intézkedései, valamint az odavaló népesség túlkapásai elébe irták. Valóban sajátságos felfogás vezérelhette az akkori pénzügyministert és kormányt is, midőn 1872-ben a kérdéses szerződést megkötötte s ennek folytán a magyar állam kezéből kiadott igen sok oly eszközt, mely a magyar állam megerősítését lehetett volna idővel hivatva előmozdítani, (TJgy van! a szélső balon) de egyúttal olyan helyre juttatott ez által fegyvert, honnan