Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-333

Ü33. országos ülés február 13-án, csütörtökön. 1890. 281 mely a kivételes intézkedésekről szól, sem azt nem mondja, hogy az eddigi szabályok fentartatnak, sem részletesebb utasítást nem foglal magában arra nézve, hogy ha e mód nagyobb mértékben vétetnék igénybe, mily szabályok követendők. Nem csoda tehát, hogy bár a törvény a második hónapban van érvényben, máris a legkülönbözőbb értelmezéseket halljuk, a legkülönösebb fogalomzavarok uralkodnak és a legnagyobb visszaélések követtetnek el ugy a jog megsértése, mint védelme szempontjából. !gy például két igazgatóság szomszédos területén más-más formában gyakorolja a jog védelmét az egyik és egészen máskép a másik. Maga az az egy kérdés is, melyre tegnap a minister ur helyes jogmagyarázat mellett adott felvilágosítást, a legkülönbözőbb értelmezésre adott alkalmat. Már pedig, ha a gyakorlatra kell biz nunk azt, hogy maga az élet szabályozza az egységes eljárást, semmikép sem helyeselhetem, hogy oly szokásjog támadjon, hogy a hány ház, annyi legyen a szokás. így például a törvény maga a fogyasztó által elkövetett jövedéki kihágást nem ismer, sem büntetőjogi rendelkezést nem tartalmaz, a mi egyenes következése annak, hogy a jog lényege a kismértékben való kimérésben és árulásban áll és mégis jövedéki eljárás alá vonatnak a fogyasztók is. Némely helyen a bérlő hatósági jogot vindicál magának, nem a községi elöljáróságot vagy a pénzügyőrséget véve igénybe, hanem saját emberei által gyakorolván az elkobzást. Ez ellen a pénzügyi hatóság nem érzi magát kötelezve, hogy a közönségnek nyújtson oltalmat. Igen természetes, hogy a jövedék alapeszméjénél fogva tettenkapás esetében elkobzásnak van helye s ez ellen nem lehet kifogást tenni. Csakhogy ezt ugy értik, hogy mihelyt az elkobzás megtörtént, a procedúrát befejezettnek tekintik és nem indítanak jövedéki eljárást, hanem az elkobzott italt átadják a bérlőnek, a ki ezt, mint a magáét, kiméri. Már pedig azt hiszem, hogy a törvényből ezt ismét kimagyarázni nem lehet. Annak a bérlőnek, bár az állam köteles megvédeni jogát, melyért viszonszolgálatot követel, nincsen más joga, mint panaszt tenni a hatóságnál. Annak pedig, a kit vádol, szintén meg van védekezési joga, aztán az illetékes fórum ítél közigazgatási vagy birói úton, a kihágás természete szerint. Gyakorlatba jött az is, hogy a pénzügyigazgatóságok statutarius jogot vettek igénybe és egyes nagy vidékre nézve megszabták, minő követelményeket állítanak fel, melyeknek nem teljesítése t setén — a nélkül, hogy ezt törvénynyel vagy ministeri rendelettel támogatni lehetne — már megállapítottnak tekintik a jövedéki kihágás esetét, így kötelezik lehetetlen biztosításokra, hol az egyik, hol a másik felet, hol az italmérési jogmegvédése szempontjából, hol a jogos védelem szempontjából. Mindezek az eltérések engem arra KÉPVH. NAPLÓ. 1887—92. XVI. KÖTBT. indítanak, t. ház, hogy felhívjam a t. minister ur figyelmét arra, hogy ámbár a kiadott utasítás a jog határaira nézve igen helyesen vonja meg a keretet és teljes tájékoztatást nyújt, de magát az eljárást nem szabályozza ezen sokoldalú és eltérő felfogásokkal szemben, méltóztassék egy általános utasításban szabatosan körvonalozni álláspontját a törvény alkalmazására nézve —azt hiszem, erre a végrehajtási jogkör teljes hatalmat ad — hogy az egyöntetű alakban nyerjen megoldást éä az által ugy a közönség, mint az illető hatóságok teljes tájékozást nyerjenek. A másik megjegyzésem vonatkozik, t. ház, a kizárólagos italmérési jognak nagy vidékeken egy kézben való egyesítésére. Hogy ez megtörtént, még pedig Magyarország egy-két szegényebb megyéjében, azt őszintén sajnálom. Ha azonban én e miatt szemrehányást akarnék tenni az igen t. pénzügyminister urnak, megvallom, hogy egészen fegyvertelenül állanék. Kénytelen vagyok beismerni azt, hogy a t. minister ur a törvénynek megfelelőleg eorrect módon járt el minden irányban és annak daczára, hogy nyíltan figyelmeztetett arra, hogy ezélja a szeszipar támogatása a jövedék utján is, mégis be kell ismernem azt, hogy a szabad verseny útját mindenütt nyitva hagyta és azt az utat követte, a mely pénzügyileg az államra nézve a leghelyesebb, legkedvezőbb volt. S hogy mégis megtörtént nagy területen a jognak egy kézben való egyesítése, t. ház, én ezt másnak, mint balesetnek nem tekinthetem. Minthogy azonban ma is hangsúlyozta az igen t. pénzügyminister ur — s erre nagy súlyt fektet — hogy a szeszipar támogatása érdekében ezt a jövőre nézve is követendőnek tartja, legyen szabad, t. ház, ezzel szemben azon nézetemnek adni kifejezést, hogy én a magam részéről egy csalódást látok abban, hogy ez a czél elérésére vezessen. Közös fogyasztási területen a szabad forgalom természeténél fogva az a termelő, a ki olcsóbban képes előállítani árúit, termeivénye részére a fogyasztási piaczot mindig meg fogja találni, bárminő korlátozó rendszabályokat állítsunk fel, A különbség csak az lehet, hogy mig az egyik termelő, a ki fogyasztási piaczot biztosít magának, árúit jobban értékesíti, a másik annál súlyosabban fogja érezni a verseny hatását. Ez nagyon természetesen a forgalom szabadságából okszerűen következik s én részemről nem merném magamat átengedni annak a reménynek, hogy a szeszipart ezen az utón valami hathatósan megvédeni lehetne. Ezen reménynyel szemben, t. ház, két nagy positiv hátrány van. Az italmérési jövedékről szóló törvény két hatalmas fegyvert ad a t. kormány kezébe. Az egyik a közerkölcsiség szabályozása, Mihelyt nagy vidékeken a jogot egy kézben egyesítjük, ott a haszonlesés — értem a jogosult hasznot — képezi a domináló szempontot, u