Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-329

17g 329. országos ülés február 8-án, szombaton. 1890. röl is, mert a szakképzettségre igen keveset ad, holott a t. minister urnak, mint államgazdának, épen a szakképességet kellene mindenképen előmozdítani. De felolvasom saját szavait: (Halljuk ! Halljuk!) „Ezen utóbbi czélt, más szóval, abirtokok jövedelmezőségének biztosítását, van hivatva előmozdítani azon — e költségvetésben szintén világosan kifejezésre jutó — gazdálkodási irányzat is, hogy a termelés változatossá tétessék, a gabonafélék mellett az ipari növények termesztése, valamint az állattenyésztés és hizlalás is nagyobb mértékben űzessenek s a hol a viszonyok javalják és megengedik, a megfelelő gazdasági mellékiparágak is fejlesztessenek. Ezen czélból honosíttatott meg a mezőhegyesi ménesbirtokon a czukorrépa-termesztést, czukor- és szeszgyártást; a mezőhegyesi és fogarasi ménesbirtokokon megkezdetett a dohánytermesztés, a kisbéri és bábolnai ménesbirtokokon pedig a burgonyatermesztés egy szomszédos keményítőgyár számára s ugyancsak ezen ménesbirfcokokon fejlesztetik a malomipar a birtokok gabonáján ik őrleményekké való feldolgozására s végül minden ménesbirtokon fejlesztetik az állattenyésztés legtöbb ág hizlalás. így azután jelenleg azon helyzetben vagyok, hogy a mai kedvezőtlen gazdasági viszonyok daczára is képes voltam a bevételeket nemcsak az előbbi színvonalon fentartani, de a legtöbb rovaton tetemes többleteket is előirányozni, ugy, hogy az előző évekhez képest kevesebblet csak ott mutatkozik, a hol ezt egészen befolyásomon kívül álló külső viszonyok okozták." Ebből világosan kitetszik, hogy az igen t. minister ur a sokoldalúságra fekteti a fősúlyt, a mit én igen nagy hibának tartok. És ha a költségelőirányzatot és az egész indokolást átolvassuk, a ménesbirtokoknak alig látjuk nyomát s azok leginkább csak ott tűnnek föl, a hol százezreket adunk tenyészanyagra, ménlovakra és anyakanezákra; de hogy ezekből a lótenyésztésre nézve határozott eredményt tudnánk felmutatni, azt a legjobb akarat mellett sem mondhatjuk. De, t. ház, ezt csak mellékesen említettem fel; mert czélom az, hogy rámutassak arra, hogy ép az ilyen gazdálkodás folytán jutottunk oda, hogy az 50—60-as évekhez képest határozottan visszaesést constatálhatunk. Hogy pedig ezt kimutathassam, előre is engedelmet kell kérnem a t. háztól, hogy a gazdasági események ecsetelésében legalább is az 1848/9-diki korszakalkotó időig visszamehessek Nem tagadhatja senki, hogy a magyar gazda akkor a jobbágyság megszüntetése folytán önerejére lett utalva és akarvanem akarva kénytelen volt magának egy gazdasági rendszert, egy új korszakot megalkotni. Azt pedig, t. ház, hogy mennyire haladtunk és hogy haladásban vagyunk-e általában, csak akkor bírálhatjuk meg, ha az események fonalán azon korba visszamegyünk. (Ugy van! a szélső baloldalon.) Éu, t. ház, épen azon időszakban kezdtem meg az élettel küzdeni, ismerem tehát nemcsak a 49 előtti jobbágysági gazdálkodási viszonyokat, hanem ismerem az azóta lefolyt eseményeket és azokat a nagy átalakulásokat és rohamos változásokat is, melyek a gazdasági téren végbementek. És én határozottan merem állítani, hogy épen azért, mert a viszonyok ránk nézve kedvezők nem voltak, mert Magyarországnak színe-java az akkori elnyomatás korszakában minden térről le volt szorítva, vetették a nemzet jobbjai magukat oly lázas igyekezettel és odaadó tevékenységgel a gazdasági térre, hol oly haladást teremtettek, mely bennünket, ha visszatekintünk, bámulatba ejt. Ez a gazdálkodás, t. ház, csak akkor szűnt meg, midőn ezen beteg alkotmányos korszak beállott és az ország színe-java hivatal után kapkodott. Elismerem, hogy nekünk nincs érdemünk abban, miszerint egy boldogabb korszak következett be, s minket mintegy az isteni gondviselés rázott fel az elnyomatás szülte dermedtségből. Hiszen most el sem képzelhetjük az akkori korszak szellemét, a gazdaközönség hangulatát; akkor a magyar búza az európai piaczon felkapott czikk volt és termelők és kereskedők együttesen alig voltak képesek kielégíteni a kívülről jövő keresletet, ugy, hogy a kereskedők egymásra árverezve emelték a búza árát, mely akkor 10 forinton alul sohasem volt és néha felment 12 —13 frtra köble, daczára annak, hogy a köböl kisebb volt, mint a mostani métermázsa. Mondom, ezt az események szülték, ez nem a mi érdemünk. De abban igenis van a gazdaközönségnek érdeme, hogy Európa bizalmát nemcsak hogy megnyerte, de két évtizeden át képes volt azt megtartani és hogy itt benn megteremtette a bizalmat a kereskedő és a gazdaosztály közt, úgy, hogy ezen bizalom oly egészséges hitelt szült, mely nélkül — határozottan mondom — tönkrementünk volna. Elismerem, hogy annak, hogy a gabonaárak nyakra-főre leszálltak, nem a kormány és nem a rendszer az oka, mert tudjuk, hogy ezt az amerikai túltermelés, az olcsó szállítás és a termelési viszonyok okozták. De azt mondhatom, hogy ha nemzeti önállóságunk esetén jobban meg tudtuk volna érdekeinket óvni és azokat fejleszteni, nemzeti vámpolitika által megtudtuk volna teremteni a gyáripart és sohasem jutottunk volna abba a szerencsétlen helyzetbe, a melyben most vagyunk, (Ugy van! a szélső, baloldalon.) De hogy rámutassak azon szellemre, mely az ötvenes és hatvanas években uralkodott, arra nézve semmi sem inkább jellemző, mint a gyapjútermelés nigyfokú emelkedése és a gyapjúnak értéke, ugy, hogy a gyapjúnak nagyobb volt az értéke, mint a földbirtoknak, mert midőn a föld-