Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-329

829. országos ülés febrnér 8-án, szombaton 1890, 175 a birtokviszonyok, melyek az úrbéri kapcsolatból fenmaradtak, 42 év elmultával végre valahára rendeztessenek, ez, azt hiszem, általánosan uralkodó kívánság. (Helyeslés.) És én azt vélem, hogy e részben az államnak kellene jó példával előremennie azokon a helyeken, a hol ő, mint volt földesúr folytatja a birtokrendezési pereket és talán nagyobb coulance-szal közelednie, hogy a kiegyezést és ez által a rendezett birtokviszonyok mielőbbi megállapítását lehetővé tegye. (Helyeslés.) Ezek azok, t. képviselőház, a miket az igen t. kormánynak figyelmébe ajánlani bátorkodom. Jól tudom én azt, hogy a szegény ember dolga örökké megoldhatatlan probléma fog maradni, annál az egyszerű oknál fogva, mert maga a természet egyenlőséget nem ismer (Tetszés.) és mégis századunknak azon nagy jelszava, melyet az egyenlőség szó fejez ki, kell, hogy követendő eszményül szolgáljon arra, hogy ha nem is teljesen, lehetőleg közelítsük meg nemcsak a törvény előtti jogokban, de a vagyoni jólétben is. (Tetszés és helyeslés.) Általános panaceát én nem tudok, azt hiszem, mások sem nyújthatnak, de a lassú munka sikere érdekéből szívesen veszünk bárkitől egy-egy szerencsés gondolatot, mi által csak egy vonallal is közeledünk ahhoz a czélhoz. Másutt ez socialis mozgalmakat teremt, nálunk panasztalan, néma megadással várakoznak. A ki csak egy vonallal is közelebb segít ehhez a czélhoz, nagy szolgálatot tesz különösen Magyarországon, hol az együvétartozás érzetét semmivel sem lehet jobban emelni, mint azzal, ha a vagyoni jólétet emeljük. (Helyeslés.) Elfogadom a költségvetést. (Élénk helyeslés jolbfelöl) Elnök: Ki következik? Zay Adolf jegyző: Petrich Ferencz! Petrich Ferencz: T. ház ! Ha a hazának bel viszonyait, annak életképességét és haladását tanulmányozzuk, megnyugvásunkra azt fogjuk tapasztalni, hogy nemzeti közéletünknek már majdnem minden terén vannak oly kimagasló tehetséggel biró férfiai, kik előhaladott műveltségük és szakképzettségük által nemcsak környezetükre, de egyúttal az egész társadalomra is jótékonyan hatva, a művelődést, az egészséges fejlődést, a pezsgő életet előremozdítják. Csak két tere van nemzeti közéletünknek, a melyen legalább én semmiféle haladást, semmiféle pezsgő életet nem tapasztalok; sőt amelyen, ha azt elfogulatlanul vizsgáljuk, határozottan a visszaesés tüneteit észleljük. Ez a két igen fontos tér egyike a földmíveléssel egybekötött mezőgazdaság, másika pedig a kereskedelem. Ezzel azonban nem azt akarom állítani, mintha a magyar emberben nem volna meg a képesség a gazdaság bármely terén magát a legmagasabb fokra kiművelni és arra szakképzettséget elsajátítani. Nem is az egyénekben van a hiba, hanem határozottan alárendelt helyzetünkben és viszonyainkban. Oka pedig annak az, hogy ránk minden külbefolyás, szövetséges társaink minden érdeke s mindaz, a mi ezzel össze van kötve, nyomást gyakorol. Innen van az is, hogy saját életbe vágó érdekeinket nem tudjuk érvényesíteni sehol. Hiszen, t. ház, ha megnézzük egy önálló, független, életre való nemzetnek gyermekeit, azt tapasztaljuk, hogy ha azok a gazdasági téren maguknak szakpályát választanak, nem sokoldalúságra törekszenek, hanem egy szakát választják csak a gazdasági életnek; hogy azon talajon szilárdan állanak s nemzetük, nemzeti kormányuk védpajzsa alatt biztosan haladnak a maguk útján, mert nem kell attól tartamok, hogy útközben arról az ösvényről, a melyre léptek, elsodortatnak, hanem még ha egy emberéleten át tart is, a kitűzött czélt iparkodással, tehetséggel, szorgalommal és kitartással elérhetik. De nem úgy vagyunk mi magyar gazdák. Mi ma azt, hogy holnap velünk mi történik, soha nem tudjuk. Mi ki vagyunk téve minden eshetőségnek; ki vagyunk téve szövetség társaink érdeke nyomásának. Hiszen naponkint látjuk azt, hogy saját nemzeti kormányunk a törvényhozó testület kebelében idegen érdekeket vesz védszárnyai alá; idegen érdekeket dédelget a mi érdekeink rovására. (Igás! Ugy van! a szélső haloldalon.) Hogy ily viszonyok közt a magyar gazda szakmájában egyes czélokat maga elé nem tűzhet, nagyon természetes, mert elsodortatni nem akar és akarva- nem akarva kénytelen magát a sokoldalú gazdaságra adni azért, hogy ha a gazdaságnak egyik ágában nem érhetne el sikert, ő másikon kárpótolhassa magát. Ha igy sem az egyik, sem a másik téren közgazdasági Szempontból fényes eredményt felmutatni nem tudunk, ez nagyon természetes. Nézetem szerint, t. ház, ily viszonyok között a mennyire menthető a gazda, ha a sokoldalúságba kapaszkodik, épen annyira nem menthető és rosszalandó az, ha a sokoldalúságot az állami gazdaságba viszik bele, mely egyenesen arra van hivatva, hogy ott szakférfiakat neveljenek, kik a maguk szakmáját lehetőleg előmozdítsák s ez által a közgazdaság terén is jobban érvényesüljenek és igy a gazdasági életet emeljék. E helyett azonban mit tapasztalunk, ha végig nézzük állami gazdaságunknak bármelyik ágát? Azt, hogy mindenütt a sokoldalú gazdálkodást űzik és hogy ezt bebizonyítsam, hivatkozom magának a minister urnak indokolására. A ménesgazdaságnál, hol annyira szeretnek az eredményre hivatkozni, elismerem, az anyagban van eredmény, de nincs eredmény a czélban, mert a ménesgazdaság a sokoldalú gazdaságban elvész. Elismerem, hogy a t. szakminister ur terjedelmes indokolásában tüzetesen és hiven beszámol ! mindenről; de beszámol ennek saját gyengeségé-