Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-329

174 829. országos ülés február 8-án, szombaton. 1890. az értékviszonyok.Magyarország felvidékén hajdan az erdőnek absolute nem volt értéke. Vannak kiváltság-levelek, melyekben bizonyos praemium biztosíttatik, hogy az erdő pusztíttassák s helyén termőföld keletkezzék. A birtoklás csak azon területekre terjed, a melyeknek hasznát vehették és ez eredményezte leginkább, hogy más-é lett az erdő és más-é a havas. Én részemről, bár mások szemrehányást tettek a minister urnak, hogy a mezőrendőrségről szóló törvényjavaslatot visszavette, köszönetet mondok érte már csak azért is, mert felfogásom szerint igy meg van adva a mód arra, hogy abban a havasi legeltetés okszerű szabályozást nyerjen. (Helyeslések.) Ha erre nem fordittaíik kellő figyelem ; hanem részesítjük kellő védelembea havasi legeltetést: akkor Magyarország északkeleti vidékein az állattenyésztést felvirágoztatni lehetetlen. (Igaz! Ugg van ! Helyeslések.) A jelen költségvetés tárgyalásának folyamán már Vadnay Károly t. képviselőtársam rámutatott arra, hogy bizonyos erkölcsi kötelezettségek haramiának főleg a nagybirtokos osztályra abból a szempontból, hogy oly foglalkozási ágakat létesítsen, a melyek a népnek megélhetést biztosítanak s igen helyesen rámutatott különösen Csehországra, hol épen a nagybirtokos osztály teszi lehetővé azt, hogy a sűrű népesség daczára a szegénységnek oly ijesztő képével ott nem találkozunk. Nagyon természetesen a tulajdon erejénél fogva ezt csak mint jámbor óhajtást fejezzük ki a magán nagybirtokosokkal szemben. Felfogásom szerint azonban nem igy van a dolog azon vidékekre nézve, a hol az állam a nagybirtokos. Itt már kívánhatjuk, nem térhet ki azon kötelezettség alól, hogy ama vidék népének megélhetéséről gondoskodjék. Iparvállalatok alapításáról ma nem szólok, csak sajnálatomat fejezem ki, hogy megszüntettettek oly ipari vállalatok is, a melyek magukban véve, mint ilyenek, ugyan hasznot nem hoztak, de az erdő értékesítését lehetővé tették. Igy például megszüntettetett egy vasmű, egyszerűen azért, mert az erdészet a külön bányászati ágnak oly magasan számította fel a szenet, hogy az vesztesé get mutatott ki mérlegében. Pedig ott van — hogy többet ne említsek — a gróf Teleki család, a mely szintén tart fenn egy vasművet, a mely mint ipari vállalat hasonlókép nem jövedelmez, de értékesíti azon fatömeget, a mely különben veszendőbe menne. Ln tehát részemről nagyon megfontolandónak tartom, hogy valamely vállalat, a melynek mérlege kedvező végeredményt nem mutat is, megszüntetendő-e akkor, ha különben az által vagy az erdő értékesítése válik lehetővé, vagy a munkások nagy számának nyújt megélhetést és egy nagy vidék haladásának alapfeltételét képezi. Mert hiszen egy ilyen mű beszüntetése által több ezer ember épen az életviszonyok változásánál fogva jut abba a helyzetbe, hogy izomerejét nem képes más módon értékesíteni. Mert ne feledjük, hogy Magyarország viharos történelmi múltjánál fogva nem volt abban a helyzetben, hogy itt nagy tőkék képződjenek; most kezdődik és nézetem szerint első sorban a nagybirtokosok, a kiknél a takarékossági hajlamot őszinte örömmel üdvözlöm, volnának azon helyzetben, hogy ne csak mindig földet vásároljanak, hanem a meglevő nagy birtokon ipari vállalatokat is létesítsenek. Épen azért az állam, a mely mint nagy terjedelmű erdőségeinél fogva, mint nagybirtokos szerepel, el nem zárkózhatik azon kötelezettség elől, hogy bizonyos iparvállalat által a népnek, a melynek munkájára állandóan támaszkodik, megélhetéséről gondoskodjék. Egy dolog az, a mit még a t. kormány figyelmébe különösen kell ajánlanom és ez az az irány, hogy bizonyos foglalkozási ágak, melyek el vannak osztva egyesek között, épen a nagyobb haszon szempontjából ma concentraltatnak és egyesittetnek. Igy például — a mire Bernáth Dezső t. képviselőtársam is rámutatott — az állami erdőtermékek értékesítése, az a foglalkozás, mely ezer meg ezer embernek nyújtott megélhetést, most egy kézben van összpontosítva és pedig akkép, hogy — legalább a zárszámadások szerint — valami nagy eredményt nem mutat s itt önként felmerül az a kérdés, hogy egy külföldi vállalkozóért, a kinek utóvégre is, mint a művésznek,hazája széles e világ, a ki nem azért hozza ide és koczkáztatja tőkéjét, hogy új értékeket, új ipái vállalatokat teremtsen, hanem hogy a meglevőket zsákmányolj a és aknázza ki, érdemes-e feláldozni annyi existentiát csak azért, hogy az értékesítés ezen a módon kényelmesebb legyen. Mert igy jut azután lassankint pusztulásra, elszegényedésre az a sok existentia, mely megszokott foglalkozásától elzáratik, mert sem tőke, sem intellectualis képesség nem áll rendelkezésére, tisztán izomerejére támaszkodva más foglalkozást nem talál. Ilyen például az italmérésijognak egy kézben való egyesítése, melyre a pénzügyi tárcza tárgyalása alkalmával még bátor leszek visszatérni, melyről most csak aztemlítem fel, hogy a midőn ezer meg ezer existentiát tesz tönkre, egyszersmind talán egy évtizedre visszahatólag a köz erkölcsiségen is égető sebet üt. (Igás! Ugyvan !) Még egy körülmény van, melyre a t. minister ur figyelmét kikérni bátorkodom (Halljuk!) % ez a tegnap felemlített birtokrendezések ügye. (Halljuk! Halljuk!) Nem csatlakozom azokhoz a nézetekhez, a melyeket Meltzl t. képviselő ur felhozott, mert hiszen a kényszertagosítást, mely a közigazgatási hatóság által volna végrehajtandó, még ott is, a hol az talán nem lehető és nem szükséges, azt I hiszem, senki helyeselni nem fogja. De hogy azok