Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.

Ülésnapok - 1887-329

329. országos ülés február 8-án, szombaton. 1890. 173 Én azt hiszem, hogyha akkor a számítás helyes volt, azt ma ebből az okból lényegesen reducálni kell, azt a számítást ma már csak egyetlen utón lehet ismét helyreállítani, az által tudniillik, a mi az 1883. törvényben van megállapítva: az erdő vásárlás utján. Nem akarok, t. ház bővebben kiterjeszkedni az erdők fontosságára (Halljuk! Halljuk!) és csak egyet jegyzek meg. Hogyha azon nagyfontosságú műveletnek, melyről a t. minister ur tegnap h megemlékezett, tudniillik a vizek szabályozásának állandó sikert akarnak biztosítani, kétségtelen, hogy ezt csak ugy érhetjük el állandóan, ha mindig gondoskodunk az erdők állandó fentartásáról. Ezért tartom én különösen fontosnak az erdővásárlás kérdését, a melyről ama törvény intézkedik. Nézetem szerint azonban számbavéve azt, hogy az alap, mely e czélra szánva van, egyúttal a vicinális vasutakra is kiterjed, nem lesz elegendő arra, hogy elérjük azt a ezélt, hogy Magyarország jövő faszükségletét mindenkorra bizto sítsuk. Én azt hiszem, más alapokról is kell gondoskodni arra nézve, hogy az erdővásárlás minél szélesebb, minél fokozottabb mértékben gyakoroltassák, indokolja ezt az is, hogy ezek a befektetések a leghálásabbak, mert ha csak 20 évet veszünk is számításb értékemelkedés tekintetéből, mit az erdők mutatnak, ugy bízvást elmondhatjuk, hogy viszonylag igen jelentéktelen tőkével azt, a mit az államjavak eladása által elvesztettünk, 50—60 év múlva vissza lehet szerezni. Az erdőtörvénynyel kapcsolatosan rá leli mutatnom oly teherre, mely épen ezen okszerű czélból szükségszeríüeg előáll (Halljuk! Halljuk!) Ilyen a véderdők használatának korlátozása és a feltétlen erdőtalajra vonatkozó intézkedések. Méltóztatik tudni, hogy a feltétlen erdőtalajra nézve a törvény azt a rendelkezést foglalja magában, hogy az újra beerdősítendő, de a ki ismeri azon magánerdő-birtokosok vagyoni erejét, kik erdejüket letarolták s azon kötelességgel állanak szemben, hogy e talajt újra beerdősítsék és tudja, hogy ez holdankint átlagos számítással 6 forintba kerül: önkénytelenül előtérbe tolul azon kérdés, hogy nem szivesebben mondanak le ezek magáról a tulajdonról örökre, minthogy ilyen teliért vegyenek magukra. És én leginkább ezen szempontból vagyok bátor a t. minister ur figyelmébe ajánlani azt, (Halljuk!) Halljuk!) hogy nem tartja-e az időt elérkezettnek arra nézve, hogy az erdőtörvény legalább egyes részeiben revisio alá vétessék. Mert ha ugyanazt a szigort, mely ott kérlelhetetlenül elő van irva, alkalmazzuk, akkor én azt hiszem, hogy erdőt talán a jövő generatiónak nevelünk, de a jelen generatiót tönkre teszszük. S különösen elő fog állani a revisio szüksége akkor, hogyha a közigazgatás reformjáról lesz szó. Mert az egész törvénynek közigazgatási részét bizonyos bizalmatlanság jellemzi a megyei autonómia irányában és sokkal többet tart fenn a központi hatalom részére, mint a mennyi a gyakorlati élet és a czélszerüség szempontjából szükséges, ezért e részben bizonyos decentralisatio, a forumok szabatosabb meghatáro lesz okvetetlenül szükség. És akkor, midőn ezen elkerülhetetlen revisio előáll, nagyon is megfontolandónak tartom, hogy a szigorúbb intézkedések is, a melyek elviselhetlen terheket rónak a magánerdők birtokosaira, szintén revisio alá vétessenek. A t. minister ur szives volt különös súlyt fektetni a hegyes vidékeken az állattenyésztésre és midőn én ezt örömmel constatálom, szabad legyen egy körülményre figyelteztetnem és ez a havasi legelők kérdése, (Halljuk! Halljuk!) A havasi legelő a felvidéken ugyanoly fontosságú, mint az alföldön a legelő, a mesterséges takarmány, a a szeszgyárak. A ki az ottani viszonyokat ismeri, tudja, hogy ott az állatok a tél folyamában 5 — 6 hóig terjedő száraz takarmányon való tartás után elcsigázva, nem a legjobb conditióban vannak és csak egy mód van arra, hogy magukat ismét felvegyek: a havasi legeltetés. E rövid 8 hét alatt, mig a legeltetési évad tart, az állatok amryira magukhoz jönnek, hogy nagy kereslet tárgyait képezik. Azonban épen az erdőtörvény folytán ma a legeltetési viszonyok oly fordulatot vettek, hogy legalább is kérdésessé válik, hogy az állattenyésztés emelkedése a hegyi vidékeken várható-e ? Az erdőtörvény a legeltetésre nézve — elismerem igen helyes czélzatból — oly korlátozásokat állít fel, melyek majdnem lehetetlenné teszik a havasi legelők használatát. Ott fent, a hol a fa vegetatio megszűnt, itatni nem lehet, le kell hajtani az állatokat a patakra, vihar idejében az erdőbe kell terelni és mikor mind ez elkerülhetlenül meg kell, hogy történjék, mert különben a havasi legelő nem használható: akkor előállanak az erdő örök, behajtják a nyájat, megzálogolják az illető tulajdonosokat, mi által pillanatra megóvják talán az erdészeti érdekeket, de tönkre teszik az állattenyésztést. (Helyeslés.) Az erdőtörvény egyik hiányának tartom azt, hogy ezen kérdés abban nem nyert kellő megoldást. Már kitűnő jogtudósunk, vVenczel Gusztáv a magyar magánjogról irott művében rámutat Magyarországon a havasi legelők és pásztori jogviszonyok szabályozásának szükségességére. Magánjogunk mai keretében a kérdés nem rendezhető. Meltzl Oszkár elméleti szempontból igen helyesen fejtegette a tulajdon alakulását, ehhez részemről csak azt jegyzem meg, hogy a tulajdonalakulásra mindenütt lényeges befolyással voltak