Képviselőházi napló, 1887. XVI. kötet • 1890. január 31–február 25.
Ülésnapok - 1887-328
|56 828. országos ülés február 7-én, pénteken. 1890. szükség volt azon elméleti fejtegetésekre a végett, hogy legelőször is igazoljam elvi álláspontomat és felfogásomat a tagosítás kérdésével szemben és hogy másodszor indokoljam azon következtetéseket, melyeket ezen elvi álláspontból le fogok vonni. Már pedig, t, ház, a tagosítás lényege fölött korántsem uralkodik az az összhang, mint a kisajátítás többi esetei fölött. Mindenekelőtt tudniillik ki kell jelentenem e helyütt, hogy a tagosítás az én véleményem szerint semmi egyéb, mint a tágabb értelemben vett kisajátításnak egyik esete, ép ugy, a mint a birtokrendezés, a földtehermentesítés, a különböző reálterhek, továbbá a regálék megváltása és az expropriatio, vagyis szűkebb értelemben vett kisajátítás. És épen ezért — ezt mellékesen jegyzem meg — nagyon sajnálom, hogy a földmívelési minister ur oly kevéssé érdekesnek találja előadásomat, de bocsánatot kérek, mégis elmondom — mondom, mellékesen jegyzem meg, hogy Stein Lörincz azon nagy munkájában, melyet a kisajátításról irt, hézagnak tartom azt, hogy a tagosítást egy szóval sem említi fel, valamint egyáltalában az egész államjogi irodalomban ezen kérdés teljesen mellőzve van. Annál szükségesebb tehát, hogy a tagosítás lényege fölött tájékozva legyünk. Rövidre kell szabnom további fejtegetéseimet, tehát engedje meg a t. ház, hogy egész röviden és minden részletes indokolás nélkül, csakis azokra utalva, a miket már előadni bátor voltam, kijelentsem a k ö vetk ezőket, (Halljuk! Halljuk !) A tagosítás felfogásom szerint ép ugy, mint a földtehermentesítés és a birtokrendezés nagy reform a telektulajdon terén, mely szükségessé vált azért, mivel a fennálló jogrend alapján ki fejlődött birtokviszonyok többé meg nem felelnek a társadalom czéljainak és igényeinek és hogy másfelől a tagosítás keresztülvitele, tehát ezen nagy reformnak megvalósítása a kisajátítás jogi alakjában történik. Ezen elvi felfogásból két fontos következtetést vonok le. Az egyik az, hogy a, társadalom, illetőleg állam, ha a nevezett feltételek, tudniillik az egészségtelen birtokviszonyok meg vannak, igenis fel van jogosítva a tagosítás kényszer utján való elrendelésére, a nélkül, hogy a tulajdonjog eszméjével ellenkezésbe jönne, a nélkül tehát, hogy az egyes telektulajdonos rajta elkövetett jogsérelemről panaszkodhatnék. A másik következtetés, a melyet azon elvi felfogásból levonok, az, hogy a tagosítás ép ugy, minta kisajátítás összes többi esetei, amint egyszer törvény által elrendeltetett, azontúl a végrehajtó hatalom feladatává válik, tehát nem az igazságszolgáltatág, hanem a közigazgatás köréhez tartozik. Ennélfogva kiengesztelhetetlen elvi ellentétben állnak a kisajátítás fogalma és lényegével azok a törvények, a melyek a kisajátítás keresztülvitelét a rendes polgári bíróságokhoz utalják, mint ezt tette nálunk a mi törvényünk épen a tagosítás és birtokrendezési ügyekre nézve ós a mint tette ezt az 1841-iki franczia törvény, melyet csak azért említek fel, mert ez a törvény az elvi álláspontot legpraecisebben formulázza, a midőn azt mondja: L'expropriation s'opére par l'autorité de justice. A kényszer-tagosításra vonatkozólag, t. ház, be kell vallanom, hogy nézeteim megváltoztak. Nem elvi aggodalmakból ugyan, mert e tekintetben tisztában voltam, hanem igenis opporturitási tekintetekből magam is ellensége voltam a kényszer tagosításnak. De azon tapasztalatok folytán, a melyeket 1880. óta az új törvény behozatala óta tettem, ki kell jelentenem a leghatározottabban, hogy a kényszer-tagosítás behozatala okvetetlenül szükséges és ezen kijelentésemet csak annyiban szorítom meg, hogy azt bizonyos havasos vidékeken, például Erdélyben, a Székelyföldön és egyebütt keresztülvinni nem lehet. Az első kérdés, mely felett mindenek előtt tisztába kell lennünk, az, hogy vájjon olyanok-e a viszonyok, hogy a tagosítás egyáltalában óhajtandó, vagy szükséges? Azt hiszem, kijelenthetem, hogy legalább nálunk e felett véleménykülönbség nem létezik, csakugyan, a hol oly egészségtelen birtokviszonyok uralkodnak, mint nálunk a községek túlnyomó nagy részében, hol vannak községek, melyekben a parcellák átlagos nagysága 180 D-öl, tehát valóságos zsebkendőparcellák, egyebütt az ország nagy részében a parcellák átlagos nagysága 4 — 500—600 D öl, hol csupán barázdákra, tehát a legjobb termő föld-, azaz szántók és rétekből 44.000 katastralis hold számítható, hol továbbá egy rendes 10—11 holdból álló parasztgazdaság fel van darabolva rendesen 40—-50 egymástól távol eső részletekre: a hol ily birtokviszonyok uralkodnak s ezzel kapcsolatban a mezőgazdasági üzem oly alacsony fokon áll, mint nálunk: ott, azt hiszem, nem lehet tovább komolyan vitatkozni a fölött, vájjon a tagosítás szükséges-e vagy sem? Ha már most, t. ház, tisztában vagyunk azzal, hogy a tagosítás csakugyan sziikéges, akkor szerintem annak foganatba vételét a földbirtokosok, tehát túlnyomólag kisbirtokosok belátása és szabad elhatározásától függővé tenni nem lehet. Ezt bizonyára mindenki el fogja ismerni, ki viszonyainkat, vagy legalább eddigi tagosításaink gyászos történetét ismeri. Ezt érezte az 1880-iki törvény is, de vonakodott a kényszerfcagosítást kimondani s e helyett félrendszabályhoz folyamodott, a mi rendesen a legrosszabb expediens szokott lenni. A kényszer, a melyet a törvény ki akart kerülni, mégis csak megmaradt. Mert elvégre az, a ki a jelen törvény alapján mesterségesen összeállított többség által kényszeríttetik a tagosításra,
