Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.
Ülésnapok - 1887-311
SÍI. orszíígos ülés január 17-én, pénteken. 1880. 126 elénk azon gondolatnak, mely a honvédség felállítása idején az arra hivatott factorok elméjét elfoglalta. E beszédében egyebek közt a következőket mondotta: (Halljuk! Halljuk!) „A magyar honvédelmi intézmény tervezésekor nem volt és nem is lehetett szó kétféle hadseregről, csakis kétféle rendeltetésről, mert i{ úgymond, „katonai és pénzügyi tekintetek egyaránt követelik, hogy nem ugyan kettő, vagy kétféle hadsereget, de kétféle katonaságot tartsunk és pedig rendesen kiképzett, minden katonai czélokra alkalmas úgynevezett álló sereget s aztán meg olyan csapatokat, melyeket a hadjáratok későbbi szakaszaiban előforduló feladatok teljesítésére alkalmazni lehessen" s igy folytatj honvédség a modern államban a defensiv véderőnek nélkülözhetlen kellékét képezi" s yégiíl „a magyar honvédség nemzeti alapokon szervezésének egyik főoka, hogy a közös hadsereggel szorosabb összefüggésben álló lajthántúli állam részérő] netán felmerülhető centralisticus törekvésekkel szemben ellensúlyul szolgáljon!" (Helyeslés szélső balfelöl) Bölcs szavak, melyeket akkor azok is nagyon helyeseltek, kik azóta sokban másként cselekszenek. (Igás! JJgy van ! szélső bálfelöl.) De erre azt kaphatnám válaszul, hogy azóta a viszonyok nagyot változtak. És jelesül, hogy a szomszédos, részint szövetséges, részint csak barátságos nagyhatalmak példátlan fegyverkezése oly kötelezettséget rótt reánk, mely elől kitérnünk nem szabad, ha hatalmi érdekeink és állami létünk biztosítékait gyengíteni nem akarjuk. És mondhatnák azt is, hogy a honvédség ezt az eredeti rendeltségét, melyet Hollán oly plasticusan fejezett ki, hasonlóképen a fenyegető külpolitikai viszonyok nyomása alatt volt kénytelen megváltoztatni. A kérdés ez oldalával most behatóbban nem foglalkozom, lesz majd alkalmunk erre a honvédségről szóló törvényjavaslat tárgyalásánál kitérni, ezúttal más irányban óhajtok néhány észrevételt tenni. (Halljuk! Halljuk!) A ki a honvédelmi intézmény tagadhatlanul nagymérvű fejlődését figyelemmel kísérte s nem hagyta magát annak bizonyos oldalú kétségtelen sikerei által annyira elkábittatni, hogy ítélete az elfogultság, vagy legalább is az egyoldalúság kifogása aláeshetnék: a:£j Síi fejlődésnek eme processusában, két nem egyenlő tempóban haladó elemet, két különálló törekvést fedezhet fel. A honvédség ugyanis rendeltetésénél fogva véderő, de egyúttal nemzeti véderő is, tehát fejlődésében két ágazatot kell megkülönböztetni, egyik annak katonai oldala, a másik azon eredmények összesége, a melyek fejlődésében a nemzeti jelleg megerősödésére vagy csorbulására voltak befolyással. Azt a legnagyobb készséggel elismeri mindenki, hogy a honvédségi intézmény, annak katonai értékéről szólva, a haladottságnak oly előkelő fokára emelkedett, hogy az ma már a hasonló viszonyok közt létező yéderőkkel katonai használhatóságát tekintve, a versenyt fényesen kiállja. Azonban, a mikor ezt örömmel constatáljuk, sajnálattal kell bevallanunk, hogy nem vagyunk azon szerencsés helyzetben, hogy annak nemzeti védelmi intézménynyé való fejlődésében is az előhaladás hasonló örvendetes jeleire akadhatnánk s azért e tekintetben ugyanazt a kitüntető bírálatot nem alkalmazhatjuk. (Igaz! Ügy van! a szélső balfelöl.) S a mily mértékben megilleti az intézmény katonai becsének ily magas színvonalra való emeléseért az elismerés azon tisztikart, mely csakis a kötelességteljesítés rendes mértékét túlhaladó önfeláldozó buzgalom segélyével tudta ezt a nevezetes eredményt létesíteni s mely elismerésnek, bár müködésök nem ennek reményében, de önzetlenül történt, ez alkalommal is kifejezést adni kedves kötelességünk: (Helyeslés a szélső balfelöl) ép oly kevéssé irható akár a tisztikarnak, akár általán a honvédség katonai állományának rovására az a stagnatio, vagy visszaesés, mely az intézmény magyar nemzeti irányban való fejlődésében tényleg észrevehető s a mi figyelemmel arra, hogy annak fejlesztése és ápolása a honvédségnek eredetileg jutott eh ara éter lényegéhez tartozik, kétszeresen helyteleníthető. Távol áll tőlem, mint mondom, hogy ez utóbbiért a felelősséget akár magára az intézméyre, akár annak, hogy úgy mondjam combattans elemeire hárítsam. Tisztek és legénység az intézmény természeténél fogva követik azt az irányt, melyet a reájuk nézve törvényerővel biró felsőbb rendeletek eléjök szabnak, meghonosítják, ápolják, vagy levetik azt a szellemet, mely követendőnek előiratik, vagy a melynek letevése felülről elrendeltetik. (Igaz! JJgy van! a szélső balfelöl.) Hanem ha oly intézkedéseknek akadunk nyomaira, a melyek az 1868-iki tervezésnek a nemzeti jelleget, mint nélkülözhetlen feltételt, mint politikai szükséget megszabó rendelkezéseivel szakítva a közös védelem ápolásának örve alatt az egységesítés malmára hajtják a vizet, akkor aztán annál inkább kell hibáztatnunk azon factorokat, melyek az intézmény anyagi és szellemi előhaladásának eszközei fölött rendelkeznek, mert csak ők lehetnek azért felelősek, ha az intézmény nemzeti jellegének s vele a kiegyezés lényege? tartalmának csorbulása idéztetik elő. (Helyeslés a szélső balon.) Hivatkoztam az előbb egy kiváló férfiú véleményére, ki a honvédségnél nem rég még tekintélyes állást töltött be. E vélemény szerint, melyet az országgyűlés többsége eddigelé mindig magáénak vallott, a magyar honvédség rendeltetése különbözött a közös hadseregétől s nemzeti alapon való
