Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.

Ülésnapok - 1887-311

126 311. országos ülés január 17-én, pénteken. 1800. H szervezésének igen fontos közjogi okai valának, melyek valóságas alkotmánybiztosíték súlyával bírtak akkor s bírnak ma is csak úgy, mint annak előtte. Elmondtam, hogy 1875-ben ez a felfogás volt uralkodó e házban, tehát szabad azt a nemzeti közvélemény felfogásának tekintenem, melyben, mint minimumban legalább, annak meggyőződése nyilatkozott. Mi következik már most ebből? Elő­ször is az, hogy az azót.i véghez vitt hivatalos tényeknek — legalább rendes viszonyok között — ezzel ellentétben állanioknem volt 8 ma sem szabad s másodszor az, hogyha mégis e felfogástól eltérve, a honvédség rendeltetésének átalakításához nyu­lunk hozzá: ennek igen fontos, elháríthatlan okai­nak kell lennie, de a honvédséget akkor is csak úgy szabad eredeti rendeltetésétől eltérő szolgá­latokra destinálni, hogy e változtatás annak nem­zeti jellegét érintetlenül hagyja. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) A mi már most magát a honvédség katonai rendeltetésének átalakítását illeti, tudom, hogy ezt a kényszerítő szükséggel szokták indokolni, elmondván, hogy a mi 20 év előtt czéiszerünek látszott, nem helyes ahhoz ma is mereven ragasz­kodni, ha az a változott viszonyok keretébe többé bele nem illik. Van ez ellenvetésben sok igazság; de ha meg is engedem azt, hogy a honvédség eredeti rendeltetését fentartani ma még katonailag elíté­lendő ballépés volna, azt egyáltalán el nem ismer­hetem, hogy a viszonyok fejlődése csökkentette volna annak szükségét, hogy a védelmi erők egy része nemzeti jellegében fenntartva, továbbfejlesz­tessék. (Igaz ! Ugy van! balfelöl.) Sőt erre ma s épen minekünk talán nagyobb szükségünk van, mint ennekelőtte. Azóta ugyanis Európának nem egy állama nemzeti állammá tömö­rült, melyek mindegyike büszkén mutat nemzeti hadsergére, mint önállásuk és nemzeti létük íeg­hatályosabb biztosítékára. (Igaz! ügy van! bálfelöl.) Talán minekünk ma már meg volna engedve, hogy nemzeti létünk egyik garantiájától könnyel­műen megváljunk, talán annyira kétségen kivül áll a mi független államiságunk általános elismer­tetése, hogy nincs szükségünk arra, hogy annak leghatározottabb jelei egyikét féltékenyen meg­őrizzük s talán a jövőben már szó se lehet olyféle támadásról, mely nemzeti önállásunk erőssége­ellen azon oldalról intéztethetnék, a mely ellen Hollán Ernő minket a magyar honvédelmi intéz­ményben rejlő ellensúlyozó hatalommal felvérte­zetteknek hitt és állított. Épen a jelen időkben, mikor minden nemzet a maga egyéniségének niindjobb kifejtésére törek­szik, épen ma még sokkal inkább van szükségünk arra, hogy aggódó gondossággal őrizzük meg a még rendelkezésünkre állók közül a legcsekélyebb­nek látszó ismérveket is, a melyek az állami ön­állás létezésére mutatnak. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) S ennélfogva, ha már a honvédsereget jövőre a maga eredeti rendeltetésétől eltérő functiőkra akarják felhasználni, a mi ellen annak, ki az újabb kor katonai intézményeinek fejlődését ismeri, kifo­gása alig lehet, tegyék ezt úgy, hogy e változta­tás a honvédség nemzeti jellegének sérelmével ne járjon. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Pedig sajnos, az utóbbi évek tapasztalatai után ítélve, egyre szembeszökőbben nyilvánul azon törekvés — mely természetesen megint csak a kül­politikai viszonyok mindenre alkalmas firmája alatt — a honvédség nemzeti jellegének csorbítása árán a közös hadsereggel való mind szervesebb kapcsolat és egyenlősítés felé visz, melynek vége beolvasztásnál egyéb alig lehet. (Igaz! Ugy van! a szélső balon.) E tendentiának legjellemzőbb tüneteit az új honvédelmi törvényjavaslat tárja elénk, mely a nemzet törvényhozásának fentartott jogokból ismét néhányat elejt s igy aztán nem csoda, ha a honvédelmi intézmény ma már katonailag bár­mily előkelő magasságra emelkedett is föl, egyúttal kifeszített vitorlákkal siet a védelmi erők egységesí­tésének, hazánkon kivül sokak által óhajtott, de magyar nemzeti szempontból épen nem kívánatos s a kiegyezést megalkotó férfiak által épen nem tervezett végczélja felé. (Igaz! Ugy van! a szélső baloldalon.) És nehogy valaki azt vethesse szemünkre, hogy panaszkodunk talán a miatt, hogy a honvéd­ség erkölcsi elismertetése oly körökben is terjed, hol az ezelőtt csak kicsinyléseel találkozott, mikor inkább örvendenünk kellene a fölött, hogy a hon­védség segédcsapat minőségéből a közös hadsereg egyenértékű kartársává s a közös védelem eoordi­nált tényezőjévé lőn előléptetve, a mennyiben ma már mozgósítás esetére a közös hadseregével azo­nos hivatás betöltésére fog alkalmaztatni, helyét pedig a defensiv véderőben a népfelkelés foglalja el: hát szükséges szemébe néznünk ennek a látszó­lag igen tetszetős érvelésnek, mely sok felszínesen gondolkozónak ítéletét megtéveszteni képes. Hogyne, fogják talán sokan mondani, ez a telhetetlen ellenzék csak egyre akadékoskodik; lám ország-világ ünnepli honvédségünk kiváló jelességeit, katonai haladását szakértők constatál­ják s mi mégis mindig csak panaszkodunk, mintha a sikerek reánk hatással nem is volnának. Koránt­sem. Mi ezen katonai téren elért eredményeket érdemük szerint megbecsüljük s méltányoljuk azon emberfölötti munkásságot, melyet ezeknek elérése végett a tisztikarnak ki kell fejtenie, mert közön­séges kötelességteljesítéssel ily eredmények elérhe­tők nem volnának. (Élénk helyeslés.J De a mikor ezt szívesen és ismételten elismerjük s azt is kijelent­jük, hogy a honvéd tisztikar ez önfeláldozó buzgal-

Next

/
Oldalképek
Tartalom