Képviselőházi napló, 1887. XV. kötet • 1889. deczember 9–1890. január 29.

Ülésnapok - 1887-311

|§4 ***• országos ülés január 17-én, pénteken. 1890, szavaimat tisztán az intézmény iránt érzett igaz rokonszenv adja ajkaimra s igyekezni fogok ezért kerülni mindazt, a mi keserűséget szülhetne, bár azt tartom, hogy a maga helyén kimondott őszinte szó kevesebbet árt az ügynek, mint a jóakaratú kendőzég, melylyel szépséghibákat elpalástolni igen, de komoly bajokat orvosolni nem lehet. (Igaz ! TJgy van ! szélső balfélől.) Ha jól akarok építeni, mély alapot kell raknom s ez késztet arra, hogy egész azon időig visszamenjek a múltba, melyben a honvédség, mint új szervezet életműködését megkezdette s e helyen azt kell vizsgálnom, hogy az akkori irányadó férfiak felfogása szerint a magyar honvédség mily czélok szolgálatára szerveztetett. A ki az 1867-iki kiegyezés utáni idők történetét és a honvédség felállítása idején szerepelt nevesebb államférfiak tényeit és nyilatkozatait ismeri, az igazat fog nekem adni, ha azt állítom, hogy minálunk a honvédséget mindenki kezdettől fogva nem a közös hadsereg surrogatumának, (Igaz! ügy van! szélső lalfelől) nem is a porosz Landvrehrrel egyértelmű, h anero ^gy egeszén sajátos intézménynek tekintette, a melytől megkívánható, hogy kiváló katonai tulajdonságai mellett a nemzeti jellegnek folytonos éber ápolásában is kitűnjék. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Hivatkozhatnám e tekintetben a legelőkelőbb tanura, az akkori ministerelnök úrra, de azt tartom, erre szükség nincsen, mert e tekintetben alig van köztünk véleménykülönbség s azért elég lesz, ha a mondott államférfiúnak csak egy e házban tett nyilatkozatát említem fel, (Halljuk! Halljuk!) mely szerint az 1868-ban felállított magyar honvéd ég kibékítő eompromissum műve volt vagy az akart lenni azon két egymással homlokegyenest ellenkező áramlat között, mely az első véderőjavaslatok előtérj eeztését megelőző tanácskozásokban felmerült. Ezen áramlatok egyike a véderőt régi alapján akarta fentartanis a magyar honvédség felállításában a monarekia végenyészetét látta. A másika ellenben a hadsereg kettéválasztását sürgette, követelvén az önálló magyar véderő szervezését. Ez ellentétek kiegyenlítéséül — s ezt már én teszem hozzá — engedélyezték az akkor, csirájában persze, nagyon gyarló intézményt, mely az akkori politicusok legtöbbjét sem elégítette ki nemzeti jelleg tekintetében s közülök többen, mikor a javaslatok elfogadásához mégis hozzájárultak, nyíltan kijelentették, hogy azokat esak azért fogadják el, mert az idő szerint Bécsből az ott élő bizalmatlanságnál fogva több nem várható s ezt a most elérhető keveset s vele a kiegyezés sikerét azért koczkáztatni nem szabad, mert egyszerre mindent el nem érhettünk. Gróf Andrássy G-yulaismertetett nyilatkozatából egy bizonyos s ez az, hogy azon magyar honvédséget, melynek létesítésében neki jelentékeny része volt, ő sem tekintette sem a közös hadsereg egyszerű folytatásának, sem közönséges értelemben vett honvédségnek, miután egyébként alig szólhatott volna két ellentétes áramlat kiegyenlítéséről, a mennyiben compromissumról csak ugy lehet szó, ha mindegyik fél enged és mindegyik kap valamit, Hivatkozhatnám még más jeles politicus és katonai író véleményére is, de azt hiszem a további hivatkozás teljesen fölösleges, hiszen, a közelmúlt még annyira ismeretes előttünk, hogy nem kell attól tartanom, miszerint annak tényei a köztudatból elmosódtak volna. Csak egyetlen férfiú nyilatkozatát óhajtanám még előadni s azzal berekesztem azon eszmekörnek ismertetését, a mely a honvédség felállítása idején uralkodott s azóta is tartja magát, ha talán hivatalos körökben már kevésbé, de a közvéleményben mindenesetre. Azt az általánosan vallott felfogást, hogy tudniillik a honvédséget senki sem tekintette a közös hadsereg kisegítő pótlékának, hanem különleges nemzeti jellegű véderőnek, a legpregnansabban fejezte ki egy izben Hollán Ernő. Az őnyilatkozata nem az 1868-iki véderő törvények tárgyalása idejéből való, hanem későbbi keletű, de ez a körülmény annak jelentőségét csak fokozhatja, mert abból, hogy e kijelentés 1875. végén, majdnem általános helyeslés között hangzott el e házban, nyilvánvaló, hogy annak tartalma 1868 óta a nemzet tudatában életben maradt, mert továbbá az azt kimondó férfiúnak kiváló állása s a Deákpárti kormányhoz való benső viszonyánál fogva véleményét bátran hivatalos nézetnek is mondhatom, :i mennyiben az ellen sem akkor, sem máskor óvás nem emeltetett, sőt kijelentése az akkori honvédelmi minister által helyeslőleg elfogadtatott. Jogosan lehet hát arra következtetnem, hogy tényleg is ily vezető eszmék töltötték be 1868-ban is azon irányadó férfiak elméjét, kik a honvédség szervezésében döntő szóval bírtak. De fokozza Hollán Ernő kijelentésének becsességét annak időpontja még azért is, mert a fusio után tétetett meg s kijelentésének helyeslése arra mutat, hogy 1875-ben a fusio kormánya is hasonló nézeteket vallott magáénak. Hollán Ernő említett nyilatkozatát 1875 végén a honvédelmi költségvetés tárgyalása alkalmával tette meg, a mikor Ürményi Miksa a többi közt egy oly értelmű javaslattal állott elő, a mely a honvédintézmény kiegészítésének módjait akarta megváltoztatni s mely indítványát azon ismert mondattal is támogatta, hogy „hazánk anyagi szegénysége két hadsereg luxusát magának meg nem engedheti". E beszédnek benyomása alatt kelt fel Hollán Ernő s_ egy fényes szónoki rögtönzésben válaszolva Ürményinek, a lehető legnyomatékosabban kidomborított képét tárta