Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-300

300. országos ülés deezember í-én, szerdán. 1889. 3Q| Attól talán megment a magyarok Istene, de mi semmiféle kiadásban sem kérünk belőle. Még Holló Lajos t. képviselőtársammal sem érthetek egyet, (Helyeslés a szélső balon) a menynyiben nézetem s pártunk legnagyobb részének nézete szerint, mi a tisztikar szabadon választását és időnkint megújítását kívánjuk, mert ebben találjuk a szabadság garantiáját és mi azt a 800 éves autonómiát, mely hazánk szabadságát képes volt megvédeni és hazánk szabadságának garantiáját képezte, elhagyni nem akarjuk semminemű új experimentatiók kedvéért. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Nem kívánok e helyen a közigazgatás kérdésébe mélyebben belebocsátkozni, azok után, mit t. barátaim elmondottak ; de az is, hogy e kérdés itt felvettetett, mutatja, hogy minálunk, a mi viszonyaink között a belügyministeri állás egyike a legfontosabbaknak és legjelentékenyebbnek. Ez állásra egy modern Hercules szükségéltetnék, a ki az Augias istállójának évtizedek óta összehalmozódott szennyét kimosatni tudná; ki a kortes-rendszer depravatiójának és az ennek talaján felburjánzott erkölcstelenségnek gyökszálait bátor és biztos kezekkel kimetszeni és kiirtani akarja. Daczára e nagy és nemes hivatásnak, a belügyi táreza évek hosszú során át betöltetlen volt, azt mellékesen kezelte a ministerelnök ur, a ki csak arra ügyelt, hogy választásokkor, a kortes-apparatussá degredált közigazgatás erélyesen hozzálásson a mameluk-alkotáshoz, azután aztán hagyta a maga menetére, de a főhivatás, vagyis a kortesszolgálat erkölcstelen és törvényellenes levén, a gazdálkodás rosszul ment, ugy mint a gazdátlan és ellenőrzetlen jószágnál szokásos és ment hűtlenül, a mint a minduntalan és mindenha felmerült sikkasztások szomorúan bizonyítják. Most végre betöltetett e táreza s új belügyministerünknél már is felismerhetjük a tenni akarás nem egy kedvező mozzanatát s épen ezen kedvező auspiciumok által érzem magamat felbátorítva arra, hogy az eddig is folyton evidentiában tartott lelenczügyre a belügyminister ur becses figyelmét fölhívjam. Teszem azt itt az általános tételnél az okon, mert a részleteknél a figyelem megszokott oszlani, már pedig a tárgy oly fontos és életbevágó, miszerint az parancsolólag hívja fel a közérdeklődést, a mit e helyen inkább reménylek fölkelthetni. E tárgyban most tizedszer szólalok fel, s igy az ismétlést kikerülendő, tartózkodom a rendelkezésemre álló szomorú statistikai adatok felsorolásától, általánosságban azonban mégis fölemlítem, hogy e téren egy iszonyatos nemzetellenes bűnnel, egy égre kiáltó nemzeti öngyilkossággal állunk szemben, föl kell említenem, hogy az eddig belügyünk élén állottak közönye s vétkes fatalismusa miatt ÓTente a magyar leienezek ezrei dobattak ki, hogy azokból jó osztrákokat neveljenek a mi költségünkön, mert 8 tandíjt busásan megfizettették velünk, mig mi praemiumot tűztünk ki arra, hogy honpolgáraink ezrei letépessenek a nemzet kebléről s örökre elvesszenek a haza számára. A belügyminister ur bizonyosan ép ugy, sőt talán még jobban tudja mint én, hogy a magyar állam évente 70—80,000 forintot fizetett, jelenleg 62 ezer frt van az előirányzatba felvéve, csak a bécsi lelenczháznak az ott ápolt, illetőleg elnémetesített magyar lelenczekért; ugy tudom, hogy a prágai lelenczháznak is adózunk e czímen. Bizonyosan arról is van tudomása, a vármegyék számadásaiból, hogy az állam által fizetettnél jóval nagyobb, százezrekre menő összegeket fizetnek az osztrák lelenczházaknak törvényhatóságaink, leginkább határszéli vármegyéink és városaink. Ezen szégyenadó mekkoraságáról hiányoznak adataink, azt gondosan elpalástolják; de hogy az tetemes lehet, már csak abból is következtethetjük, hogy az egy Pozsony vármegyén 150,000 frt lelenczápolási díjt követel a bécsi lelenczház; valamint azt is tudjuk, hogy Pozsony, Sopron, sőt maga a főváros is e czímen jelentékeny összegekkel van megterhelve. Igen nagy összegek költetnek el tehát e czímen, a mi annál megdöbbentőbb, mert az ily módon kidobott pénz valódi vérdíjjá, szégyenletes rabszolgaadóvá változik át az által, miszerint az arra szolgál, hogy nemzetünk létszámát mesterkélten fogyasztassuk s szülötteink százezreit germanisáltassuk. Oly égrekiáltó hűn ez, a mit magyar ember, s annál kevésbé tűrhet el önérzetes magyar államférfi, a nélkül, hogy ez iszonyatos nemzetpusztítás bűnrészesévé ne váljék. Én a belügyminister úrigaz magyar szivéhez apellálok, kérve őt, hogy ragadja kezébe ez ügyet, mely legégetőbb kérdéseink s legkimagaslóbb nemzeti feladataink egyike, esdve kérem, hogy a minden költségvetés tárgyalásakor elhangzott üres ígéretek után tegyen, vagy legalább kezdeményezzen valamit. Arról előre is biztosíthatom, hogy nemesebb tett által nevét nem örökítheti, mintha e szégyenfoltot letörli nemzete homlokáról. (Helyeslés a szélső balon.) Jól tudom azt, hogy szomorú pénzügyi helyzetünk nem engedi meg a múlt mulasztásait helyrepótló nagyobb szabású intézkedések megtételét; jól tudom, hogy mi e téren sem tarthatunk lépést más művelt és előrehaladott nemzetekkel, melyek — a miként múlt évben részletesen kimutattam — 20—30—40 milliót áldoznak lelenczeik megmentése és nevelésére; ámde valamit kezdeményezni kell a rendelkezésünkre álló alapokkal s meg vagyok győződve, hogy az ki fogja magát nőni. Ily alapok pedig rendelkezésére állanak a, belügy-