Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.

Ülésnapok - 1887-293

116 388. országos ölés november 26>án, kedden* 1889. kegyesebb magasztalása kisérte a hazájába visszatérő nemzeti, hadsereget. A harmadik franczia háborúban, midőn I-ső Napóleon egymás után verte tönkre az ellene kivonult osztrák hadseregeket s ismét közeledett a császári metropolis felé: már akkor nem ment annak segítségére a magyar nemzeti hadsereg; sőt a magyar nemzet kimondá, hogy semleges kivan maradni a jelen háborúban s ezt a királyi teljhatalommal felruházott nádor Napóleonnak megizené. És igy Magyarország a harmadik franczia háború alatt még külön külügyi politikát is gyakorolt, azt monda: ez a háború nem az enyém: Austria kezdte s végezze egyedül. S ez a politika nagyon derék volt addig, a inig a háború tartott: mert a franczia hadvezérek csakugyan respeetálták Magyarország neutralitását, hadcsapataik nem jöttek mélyen Magyarországba s a hová bejöttek, ott nem viselték magukat ellenségesen, hanem aztán, mikor vége volt a háborúnak s következett a békekötés, akkor a győztes Napóleon elvette tőlünk, mi tőlünk! Horvátországot, Slavoniát, Fiuménket, az egész magyar tengerpartot, Dalmatiát s azt Istriával összecsatolva, alkotott belőle egy Tllyr királyságot. Tehát mi magyarok azért a könnyű dicsőségért, hogy Austria harczában semlegesek maradtupk: nemcsak elvesztettük országunknak három szép tartományát, hanem kaptunk még a nyakunkra egy ily illyr birodalmat, mely az összes tengerpart birtokában Magyarországnak az életerét tartá lekötve s hivatva- volt Magyarországot kereskedelmileg, közgazdászatilag és stratégiailag megnyomorítani. Hát van-e itt egyensúly a haszon és veszteség között ? S az az állapot ma is megvan. Ha mi, magyar nemzet, Austria népeivel vállvetve nem egyesülünk abban az eszmében, hogy az osztrák-magyar monarchia határait a szélrózsa bármely irányából jövő veszedelem ellen teljes lelkesedésünk erejével megvédelmezzük; hogy a közösen felismert azonos érdekeinket követő külügyi pilitikának mind morális támogatásunkkal, mind pénz és vérbeli áldozatainkkal kellő súlyt kölcsönözzünk, ugy bizonyára egy győztes ellenség nem fogja azt kérdezni, hogy mit mond a magyar országgyűlés, meg a magyar közjog paragraphusai, hanem azt teszi, a mit í. Napóleon tett: hogy megverve Austriát, Magyar-országot darabolja fel. Hanem hát ezt a politikát senki sem vallja magáénak ezen az országgyűlésen; az a nézet, hogy magyarok és osztrákok egymásnak kölcsönösen teljes erőnk szerinti védelemmel ne tartozzunk, itt e házban, legalább az én emlékezetemre, nem nyilvánult, ha nyilvánult, követőkre nem talált. Én, képviselőtársaim köíött egyetlen egyet sem ismerek, a kit csak az árnyéka is érhetne annak a gyanúnak, hogy a ki az osztrák-magyar monarchiának s uralkodójának ellensége, azt ne íartaná tulajdon hazája és saját maga ellenségének. (Ugy van! ügy van!) Azért joggal mondhatom azt, hogy annak a második nagy eszmekörnek gyakorlati léte megszűnt. A harmadik nagy eszmekör volt, melyhez ismét egy fényes történelmi név, Deák Ferencz neve van kötve: az Austria és Magyarország közötti közjogi harcznak megszüntetése. Ismét az idők teljessége hozta e! magával, hogy a mig egy felől a dynastia belátta, hogy trónja egyedül az alkotmányos szabadságon s népeinek honszeretetén nyugszik biztosan, addig másfelől a magyar nemzet is rájött annak a felismerésére, hogy országunkat semmi sem védi meg olyan jól a veszélytől, mint a korona. E kedvező időpontban állt elő egy bölcsességével messze kiemelendő férfiú a háromszáz esztendős ellentétek kiegyenlítésének tervezésével. Ha be nem vallanám is, köztudomású, miszerint e kiegyenlítési munkálattal szemben én is és több elvtársam, ki most e padokon foglal helyet, maga a ministerelnök is ellenzéki állást foglaltunk el. (Derültség balfelöl.) És most mi vagyunk e kiegyezési törvénynek a legőszintébb pártolói. (Nagy derültség balfelöl.) Ezért bennünket elvtagadóknak gúnyolni népszerű vállalat. Pedig nem a mi elvünk változott meg; de változott a világhelyzet. (Derültség balfelöl.) Gr. Károlyi Gábor: Eppur si muove! Jókai Mór: Rettenetes figyelemmel fugom hallgatni Károlyi Gábor grófot, mint szónokot. {Halljuk !) Elvünk most is az, a mi 1867-ben volt: „Magyarországon a magyar érdekek érvényre juttatása". 1867-ben Németország egysége még nem volt megszilárdulva; Francziországban még egy létjogát külháborúkban találó császár uralkodott; kinek összeütközését a poroszszal mindenki előre sejté. Magyarország politikusait nem fenyegette sem a keleti kérdés, sem az orosz pánszláv velleitások; de fenyegette igenis a német kérdés. Fenyegette az a kilátás a jövőbe, hogy ha a franczia császárság Poroszországgal háborúba keveredik, Austria bele fogja magát ragadtatni. Magyarországra nézve pedig létkérdés volt és lesz és marad, hogy ez meg ne történjék. Nekünk a tapasztalatok sugalták, hogy a hadügy és külügy közössé tételekor az osztrák kormánykörökkel szemben a legnagyobb mértékben óvakodók legyünk. De néhány rövid év alatt mindez mennyire megváltozott. A német egység a harczmezőn be-