Képviselőházi napló, 1887. XIV. kötet • 1889. november 20–deczember 7.
Ülésnapok - 1887-293
298. országos ülés november26-án, kedden. 1889. jjg miatt a kormányt és szabadelvű pártot megtámadni jónak látja. Lehet, hogy tévedtünk, lehet, hogy keveset mertünk, de hitünk szerint jót akartunk és elmentünk addig, a meddig lehetett. Zaj balfelől. Malijuk!) Lehet, hogy az ellenzék helyesebbet és nagyobbat tudott volna. Nem vitázok fölötte. Itt egyedüli biró az idő és az eredmények. Pártokat, államférfiakat nem egyes paragraphusokutánkellmegítélni, hanema szerint, hogy egy általuk képviselt nagy eszmekörben összefoglalt általános politikai törekvés a maga egészében és teljességében üdvös volt-e Magyarországra, vagy nem? Az lesz-e a jövőben, vagy nem? En, hosszúra nyúlt életpályámon: Isten jó voltából közel félszázada, hogy szolgálom a közügyet ; több ilyen nagy eszmekört láttam felvonulni, sikerre jutni, vagy elbukni: magam is, mint szerény napszámos, mint közkatona részt vettem mindannyiban. Az egyik nevezetes nagy eszmekör volt az egész magyar nemzetnek újjáalkotása és egyesítése, a jobbágyi szolgalom, a nemesi előjogok megszüntetésével, kiterjesztése az alkotmányos szabadságnak minden honpolgárra vallás- és nyelvkülönbség nélkül; felszabadítása a munkáskéznek és a gondolatnak. Fájó tisztelettel emlékezem vissza azokra. kik ez eszmének első megpendítéseért a budai vérmezőt vérükkel keresztelek azzá. Ők korán ébredtek ; még nem virradt, nem érté meg őket a nemzet. Nagy elismeréssel jegyzem fel azoknak a neveit, a kik ez eszmekört negyven év múlva újra felelevenítek: a dicső úttörőit a népszabadságnak, egy báró Wesselényi Miklóst, egy gróf Batthyányi Lajost, egy gróf Teleki Lászlót, egy báró Eötvös Józsefet; de a kinek szelleme legnagyobb tért bevilágított ez utón, az bizonyára Kossuth Lajos volt. (Éljenzés.) Az ő csodahatású tolla volt az, a mely a közvéleményt évek során át eiőkészíté, ugy, hogy a midőn 1848-ban eljött az idők teljessége, a magyar nemesség nem kényszerítve, nem megrettentve, de önként, lelkesülve mondott le sok százados előjogairól, keblére ölelve a nép millióit s áldozatul hozva jövedelme nagy részét, dézsmát. robotot egy bizonytalan jövőben igért kárpótlásért s ez önkéntes elhatározásának kifejezését tartalmazó feliratát a törvényhozó testületnek ismét Kossuth szerkeszté meg s minden eszközével hatalmas szellemének hozzájárult annak életbeléptetéséhez. S a magyar népből nemzetet alkotni egy nagy írj korszakot megkezdő és igen szükséges eszmekör volt. Minden jó és minden rossz következményei mellett is szükséges. Annak a nagy épületnek, melyet alkotmányunk várában a magyar nép felszabadítása képez, talán egy téglája az én nevemre is emlékezik; de az architrabja bizonyára Kossuthé. S hogy ez a nagy érdeme a kimagasló államférfinak, minden emberileg lehető politikai hibáit messze lenyomja s még államjogi nézeteinek elleneseit is, történelmi fényű neve iránti tiszteletre ösztönzi, (Ugy van! jóbbfélől) azon ne csodálkozzék senki s én nálam különösen ne számítsa senki népszerűség hajhászásnak. Én a népszerűség Polycrates-gyürűjét annyiszor beledobtam már a tengerbe, mindig akadt egy hal, a mely azt visszahozza., (Derültség.) Nem sikerült azonban a második eszmekör, mely az elsőre kényszerítve következett; Magyarország elszakítása Austriától a függetlenségi harczban, mely ismét Kossuth nevével van összekötve. Európa nem engedte meg, hogy egy országtömeget darabjaira szétbontsunk s mi, daczára bámulatra méltó hősi harezainknak, kénytelenek voltunk összeroskadni a világhatalmak akarata előtt, Ezt az eszmekört, bármennyi fényes emlék örökítse is azt meg, bármennyire büszkén dobogjon is fel a szivünk, mikor e napjaira a csodatevő honn-lelkesülésnek visszagondolunk: nem találjuk a gyakorlati politikában többé. íme az ellenzék minden árnyalata, irott indítványaiban, elmondott szónoklataiban kiemeli és hangsúlyozza, hogy politikai iránya azonos az uralkodóház iránti hűséggel, elismeri az érdekközösségeket- a Magyarország és Austria örökös tartományai közötti szövetség szükségét, háborúban a megtámadott félnek kölcsönös megvédelntezését. Ez nem az elszakadási eszmekör újra felélesztése. Még a külön vámterület, még a külön önálló hadsereg követelése sem az. Távol van tőlem, hogy én ezekből a nagy eszmékből gúnyt űzzek. Ifjú korom ábrándjait soha sem fogom kitépni a szivemből s egy nagy dicső, irigyelt Magyarország felőli hitem, reményem velem együtt hal meg. De ma az a kérdés, hogy a jelen világ helyzetben kívánatos volna-e ez Magyarországra nézve ? Hisz a jelen századnak az elején nemcsak birt ezzel a joggal a magyar nemzet, hanem azt gyakorolta is. Volt külön hadserege: a nemzeti felkelő sereg, melvlyel nem rendelkezett más, mint a magyar országgyűlés s a hadsereget az ország nádora vezényelte. Midőn a második franezia háborúban I-ső Napóleon az osztrák hadvezéreket legj őzte, már Bécs felé közelített, akkor a magyar nemesi hadsereg a nemzet akaratából sietett Bécs védelmére. S mikor a diadalmas eorsicai ezt az ötvenezer főnyi daliát, kik közül 20 ezer a világ legjobb íovaga volt, maga előtt találta, nem tartá tanácsosnak előbbre lépni: békét kötött. A király leg15 s
