Képviselőházi napló, 1887. XII. kötet • 1889. május 16–junius 3.
Ülésnapok - 1887-247
88 247. országos ölés inájns 20-án, hétfőn. 1889. tétlen, hogy ne éljen mindnyájunk keblében az az óhajtás, hogy mentül kedvezőbb mértékben történjék a fokozatos előrehaladás. Hogy ez megtörténhessék, oda kell törekednünk, hogy a vallás- és közoktatásügyi ministerium dotatiója az eddiginél minél előbb sokkal nagyobb legyen, financiális állapotaink javításával javuljon e tárczának dotatiója is, a mely, mellékesen megjegyezve, a többi ministeriumok költségvetésével szemben úgyszólván a legmostohább. (Igaz! ügy van!) Mostoha ez a költségvetés a többi ministeriumokóval szemben, ha pedig más államoknak közoktatásügyi költségvetésével húzunk paralellát, akkor az összehasonlítást a mi közoktatási, különösen népoktatási költségvetésünk nehezen állja ki. Nem akarom untatni a t. házat statistikai adatok elősorolásával, (Halljuk!) mert a számokat tetszés szerint lehet csoportosítani; csak egyszerűen megjegyzem, hogy népoktatási költségvetésünk sem Svéd-, sem Poroszországgal, sem Olaszországgal szemben nem állja ki a párhuzamot, kedvezőtlenebb ez a mi költségvetésünk Austriáénál, sőt a romániai ezen nemű költségvetésnél is. De végre is, t. ház, az adott tényezőkkel, az adott helyzettel kell számolnunk. Egy jobb jövő reményében meg kell a helyzetben nyugodnunk. Itt azonban lehetetlen, hogy őszinte örömömet ne fejezzem ki a, fölött — mert ez is jelentékeny haladás— hogy a népoktatásra vonatkozó, úgynevezett törzskönyvek életbeléptettettek, melyek segitségével a népoktatásnak szellemi és anyagi állapotára nézve teljes tájékozást nyerhet a közvélemény, a kormány és a törvényhozás. A legőszintébb örömömet fejezen ki a többi közt azért is, a mit a t. közoktatásügyi minister úr kilátásba helyezett, hogy t. i. a népoktatásról szóló törvényt, legalább annak egy bizonyos részét, mint ez a bizottsági jelentésben is jelezve van, revisio alá vétetni készül. De legőszintébb örömmel üdvözlöm a minister urnak azon nyilatkozatát, hogy a kisdedóvodákra vonatkozólag törvényjavaslatot szándékozik a ház elé terjeszteni, (Helyeslés a jobboldalon) mert ezzel a ház minden tagja részéről, de mondjuk ki, bizonynyal az egész nemzet részéről évtizedeken át mélyen érzett óhajtásnak lesz elég téve és ez culturalis tekintetben egy igen nagy ürt fog betölteni, (ügy van! Ügy van ! a jobboldalon.) T. ház! Szándékosan a lehető legrövidebbre vonom igénytelen felszólalásomat, hanem kénytelen vagyok egy a közoktatásügyi bizottság által felvetett kérdésre válaszolni. (Halljuk! Halljuk!) A közoktatásügyi bizottság felveti azt a kérdést, vájjon nem volna-e czélszertí a magyar nyelvű póttanfolyamok helyett ösztöndíjas rendszert életbe léptetni azon tanítók részére, kik a magyar nyelv elsajátításával és sikeres tanításával maguknak érdemeket szereztek. T. ház! Igénytelen nézetem szerint a magyar nyelvű póttanfolyamok és az ösztöndíjak rendszere nem zárják ki egymást, sőt inkább kiegészítik. (Igás! ügy van !) A kettő egymással nagyon megfér, mind a kettő szükséges és mind a kettő pénzkérdés. Nézetem szerint a póttanfolyamot fenn kell tartani, mert ezek gyakorlati értéke bebizonyult, ha nem is oly mértékben, a milyenben az eredetileg contemplálva volt; és életbe kell léptetni az ösztöndíjak rendszerét és a mennyire a pénzügyi viszonyok engedik, a lehető legszélesebb alapon. Ezt nagyon szükségesnek tartom. (Helyeslés) És itt méltóztassék nekem megengedni a t. ház, hogy ámbár látszólag csak a mármarosi magyarságra vonatkozó, azonban nézetem szerint a többi kárpátalji megyéket is érdeklő egy ügyre nézve igénytelen észrevételemet megtegyem. (Halljuk! Halljuk!) Elutasíthatlan kötelességem e kérdésről szólani itt, mert hiszen e kérdés a nyilvánosság terén, tudniillik a sajtóban is ventil1 áltatott. A közoktatásügyi bizottságnak t. előadója a bizottság nevében beterjesztett különben igen szép jelentésében kiemelte a többi közt azt, hogy Mármaros megyében 11 ezer egynéhány száz magyar tanköteles gyermek közül 6 ezer egynéhány száz nem jár iskolába. Ez, t. ház, nagyon megdöbbentő szám és hacsak ridegen a számokat nézzük, látszólag ez igy is van. Azonban a dolog valósággal nem igy áll, mert (Halljuk! Halljak!) ezen 6 ezer iskolába nem járó tanköteles gyermek közül 5 ezer egynehány száz zsidó — a kik, az öt koronaváros kivételével, hol magyarul beszélnek, azon vidék nyelvét beszélik, a melyen laknak, tehát az oroszok közt oroszul, a románok közt románul s igy a szorosan vett magyarság népiskolai tanköteles és iskolába nem járó gyermekeinek száma alig éri el a kilenczszázat. Ez pedig — hivatkozhatom a statistikai adatokra —- bármely magyar vármegyéhez viszonyítva, az egybehasonlítást kiállja. (Igás! Ugy van! Helyeslés.) Kötelességem volt ezt amármarosmegyei magyarság reputatiója érdekében egyszerűen elmondani. És itt még szükségesnek látom, hogy a közoktatásügyi bizottság jelentésének egyetlen tételére refiectáljak, a mely jelentésben a közoktatási bizottság rámutatva a tankönyvirodalom terén általánosan elismert káros visszásságokra, szükségesnek tartja, hogy gondosepurálástörténjék e téren. Igen helyesen. Én nem szándékozom jelenleg azon tankönyvekről szólni, melyek paedagogiai tekintetben nem ütik meg a mértéket, nem szólok ezekről és pedig az idővel gazdálkozás szempontjából és hogy a t. ház türelmét s figyelmét tovább ne vegyem igénybe, (Halljuk ! Halljuk!) hanem szólok csupán az állam és nemzetellenes tankönyvekről. Még 1871-ben boldog emlékű báró Eötvösnek, a kire a t. közoktatásügyi minister ur, az én
