Képviselőházi napló, 1887. XII. kötet • 1889. május 16–junius 3.

Ülésnapok - 1887-250

250. országos ülés május 28-án csütörtökön. 1889. \ 57 viselő ur segítségét óhajtotta igénybe venni, hogy a katholikus autonómiát megvalósítsa. T. képviselőház, azt hiszem, felesleges kijelenteni, hogy közéletünk ezen három kitűnősége iránt a leghatártalanabb tisztelettel viseltetem. Elismerem érdemeiknél fogva jogosult nagy befolyásukat is, de hogy a katholikus autonómiának megvalósításában bármi segédkezet nyújthatnának, azt talán kétségbe vonhatom a nélkül, hogy érdemeikből bármit levonni akarnék. S valóban örömmel és megelégedéssel constatálom, hogy bárha a törvény megadja a jogot, hogy a katholikus ügyekbe itt e házban a ministeri felelősség jogán bárki bele szólhasson, mindazok, a kik nem katholikusok, sokkal több türelmet és tapintatot tanúsítottak e házban, mintsem csak látszatát is mutatták volna a hajlandóságnak a katholikus egyház ügyeibe való beavatkozásra. De az a körülmény, hogy annak a lehetősége megvan, siettető leg int arra, hogy ezt a szervezetet meg kell változtatnunk. Én nem hiszem, t. ház, hogy a 48-iki törvényhozásnak az lett volna szándékában, hogy a midőn megadja és tiszteletben tartja minden felekezetnek a maga autonóm hatáskörét, akkor egyedül a katholikus vallásra nézve akart volna kivételt tenni, hogy ennek belső ügyei országos discussió tárgyát képezzék. Ez a 48-iki törvények alapszellemével alig egyeztethető össze. Részint e miatt, részint azon okoknál fogva, a melyekre Ugron t. képviselőtársunk rámutatott, tudniillik a kegyes alapítványok, a főpapi, káptalani — szintén közalapítványi természetű — javak kezelése körüli bajok orvoslása és a gyakorlati élet követelményei szempontjából feltétlenül szükséges, hogy elvégre valami szabályzatot alkossunk e tekintetben. (Helyeslés.) Hiszen ha csak adatok kellenek, t. ház, én magam is ismerek egy káptalant, mely azelőtt házilag kezelt birtokait bérbe adván, a fundus instructust eladta és a pénzt, mint folyó jövedelmet, tagjai közt felosztotta. (Élénk derültség.) Báró Kaas Ivor: Szatmárit?! Kricsfalusy Vilmos: Nomina sünt odiosa, (Derültség) tehát neveket nem akarok említeni. Tudok oly esetet, mikor a káptalannak az volt a szerencsétlensége, hogy pénkezelőjének rosszul járt a kártyája, veszített és egy tetemes összegelkallódott, a melyetcsakugy voltak képesek helyrehozni, hogy biztosították az illetőnek életét, (Derültség) hogy majd halálával fizesse meg a tartozást. És igy van ez, t. ház, a legalsó fokon is. Némely községekben annyira meg van rendülve az egyház pénkezelésébe vetett bizalom, hogy találkozunk kegyes alapítványokkal, melyeket az illetők nem az egyháznak, hanem a templomnak adnak s talán épen azért választják ezt a jogi személyt, mert ebben a szent tárgyban több biztosítékot látnak az iránt, hogy a kegyes alapítvány a megjelölt czélra fog fordíttatni. Nem akarok ebből általános vádat formálni. Visszaélés mindenütt van, még az állami kezelésben is, pedig ott az ellenőrzés természetesen sokkal szigorúbb, mint itt, hol az ellenőrzést egyedül a püspök gyakorolja. Azt tartom, t. ház, hogy sokkal jobb dolguk van nálunk a püspököknek, mintsem megkivánhatnók tőlük, hogy az ellenőrzést, mely egyike a legfárasztóbb munkáknak, kellő szigorral teljesítsék. (Élénk derültség és tetszés.) Nézetem szerint, t. ház, már csak abból a szempontból is, hogj^ a lehető visszaéléseknek elejét vegyük, hogy a közjogi helyzetnek sajátszerűségét megváltoztassuk, okvetetlenül szükséges az autonómia kérdésével foglalkoznunk. S én nem hiszem, hogy ebben a katholikus főpapság egy bizonyos fokig nem támogatna bennünket. Hogy a kormány a katholikus egyháznak hyerarchicus szervezetét megváltoztatni nem akarja, az nagyon természetes. Ne is kívánjuk a magyar törvényhozástól és a magyar kormánytól, hogy karhatalommal léptesse életbe a katholicus autonómiát. Egyetértés hiányában egy eshetőségnek mindig ki vagyunk téve, tudniillik, hogy a papság külön állást foglal el. És ha mi nem akarunk ciilturharczot, akkor alig van más út, mint közös egyetértéssel való eljárás. (Helyeslés.) Ha ezt nem teszszük, ha erőszakoljuk a dolgot, kitehetjük magunkat annak az eshetőségnek, a mikor alig marad egyéb választásunk, mint megkérni a vallás- és közoktatásügyi minister urat, hogy a magyar állam képviseletében tegyen egy zarándokutat Canossába. (Derültség és tetszés) Én a magyar államot meg akarnám ettől kímélni. (Élénk helyeslés.) A midőn nagy örömmel veszem tudomásul a t. minister urnak e részben tett nyilatkozatát, legyen szabad egy kérdést nagybecsű tanulmányozásába ajánlanom. (Halljuk!) Ha a t. minister ur fenn akarja tartani a katholikus egyház hierarchicus és episcopalis szeivezetet és meg akarja védeni a magyar apostoli királynak véduri és legfőbb kegyúri jogait, akkor mi marad a katholikus autonómiának? Valamit talán engedni kell az egyikből is, a másikból is s épen ebben fekszik a bölcsesség köve, megtalálni azt a helyes középutat, hogy az egyik jogkörből is, a másik jogkörből is valami jusson a katholikus autonómiának, a nélkül, hogy az egyik résznek is, a másik résznek is a sarkalatos jogai lényegükben megszűnjenek. (Nyugtalanság a baloldalon.) Fenyvessy Ferencz: Nem akarják! Kricsfalusy Vilmos: Hogy nem akarják