Képviselőházi napló, 1887. XII. kötet • 1889. május 16–junius 3.

Ülésnapok - 1887-250

5154 250, országos Illés május 23-án, csütörtökön. 1889. toztatni, első sorban oda kell törekedni, hogy a hitfelekezeti népiskolák színvonala emeltessék. (Helyeslés.) Sokszor, talán mindannyiszor, valahányszor a közoktatási költségvetés tárgyalás alá kerül, felemlittetik a valláserkölcsi oktatás. (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, t. ház, hogy ezzel a kérdéssel talán egyszer-mindenkorra tisztába jöhetünk. Én azt látom ugyanis, hogy a magyar államban nincs egyetlen számbavehető nézet, mely azt tartaná, hogy a magyar állam érdekeivel ellenkezik a valláserkölcsi oktatás. Tovább megyek, t. ház, és azt állítom, hogy a magyar államnak nincs egyetlen tanintézete sem, melyben a valláserkölcsi oktatásra kiváló súly nem volna fektetve. Az én gyakorlati tapasztalatom, t. ház, az, hogy az állami tanintézetekben a valláserkölcsi oktatás sokkal jobb, mint a felekezetiekben. Ennek természetes magyarázatát pedig abban látom, hogy az állam külön díjazván a hitoktatókat, ezek nagyobb kötelességérzettel teljesítik feladatukat, mint azok, a kik ezért külön díjazásban nem részesülnek. Ez a meggyőződés érleli meg bennem azt, hogy semmi oka sincs az államnak féltékenykedéssel viseltetnie a felekezeti népiskolákra. Kettőt azonban okvetlenül megkívánok. Az egyik a tudás azon színvonala, melyet a népnek adni akarunk, a másik pedig a hazafiság azon mértéke, a melylyel minden honpolgár viseltetni tartozik. Ha azonban azt látjuk, hogy a felekezeti népiskolák nem felelnek meg mindenben a magyar állam követelményének, akkor gondoskodnunk kell azon módokról, a melyek az értelmi szinvonalat emelik és biztosítják minden irányban a magyar állam fejlődésének érdekeit. Ha szabad nézetet nyilvánítanom, hogy állításomnak valami gyakorlati értéke is legyen, három pontban jelölöm meg azt az utat és módot, a melyen a felekezeti népiskolák szinvonalat emelhetőnek tartom. Az egyik a szorosabb felügyelet ezen tanintézetekre. E tekintetben a részletekbe nem bocsátkozom, hanem constatálom, hogy habár tudva, az állami kormányzat sohasem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy a felügyeleti jogot gyakorolja, a hol szükséges volt, mégis a mikor a szükségesség különösen nem mutatkozik, a felügyelet nem történik abban a folytonosságban, hogy ez által hatni is lehessen. T. ház ! Sokszor csekély jelentőségű dolgok szülnek eredményeket. így például gyakorlati szempontból tekintve a kérdést, én jónak látnám, hogy a tanfelügyelő ne díjátalányt kapjon, hanem minden utazásnál felszámíthassa a napi fuvardíjakat, mi ha behozatnék, talán nem lenne oly éles ellentét a tanfélügyelő takarékosságra hajló természete és az utazás kötelezettsége között, a nélkül, hogy ez a költségvetésben valami számba vehető különbséget okozna. (Helyeslés.) Szóval azt tartom, hogy a tanfelügyelőket több utazásra, az iskolák gyakrabbani látogatására kellene serkenteni. S ha igy értette a minister ur, hogy az írásbeli teendők jelentékenyebb része alól fel akarja menteni a tanfelügyelőket, azért, hogy hatályosabban gyakorolhassák az ellenőrzést, én ezen intézkedését örömmel üdvözlöm. A másik ut a felekezeti iskolák színvonalának emelésére az volna, hogy a magyar állam érvényesítse azt a jogát, hogy a felekezeti néptanítóktól oly értelmi fokozatot kívánjon, hogy a tanítói kötelességnek megfelelni képesek legyenek. A tanítók képzésénél is bizonyos csekély változtatás nem csekély eredményhez vezetne. Én abban a téves nézetben voltam, hogy talán bizonyos felekezeti szűkkeblűség az oka, hogy a felekezetek nem alkalmazzák az államnak igazán magas szinvonalon álló képezdéjéből kikerült tanítókat. Pedig a dolog nem igy áll, én erre nézve azt az egyszerű felvilágosítási nyertem, hogy a felekezeti tanítók nemcsak tanítók, hanem templomi éneklők is ; már pedig az állami képezdéből kikerült tanítók igen jól tudnak ugyan tanítani, de nem tudnak énekelni. Ha figyelembe veszszük, hogy az állami tanítóképezdében külön hitoktatók vannak, kik a szertartásszerű énekekre is megtaníthatnák a hallgatókat: be nem látom, miért ne lehetne a templomi ének és szertartásban való kiképzést csakugyan behozni a képezdébe, hogy az állami képezdéből kikerült tanítókat a felekezeti iskolák is alkalmazhassák. A harmadik — és erre fektetem a fősúlyt — az alsó papság anyagi helyzetének javítása. Ha bárki megfigyelte a felekezeti népiskolákat, azt tapasztalhatta, hogy ott, a hol az illető község lelkésze kellő ügybuzgósággal felügyel az iskolára, a maga tevékenységével hozzájárul ahhoz, hogy a tanítványok a kellő ismereteket megszerezzék, mindig nagyobb eredményeket sikerült elérni és visszatérve a valláserkölcsi oktatásra, én is ajánlom ugy a főpapoknak, mint az alsó papságnak, hogy ne kívánják magukra nézve azt, a mit az egyszeri pap mondott, hogy tudniillik ne azt nézzük, hogy mit tesz, hanem csak arra figyeljünk, hogy mit beszél. En részemről szivükre kötöm, hogy ha a valláserkölcsi oktatás szükségét elismerik, akkor oktassanak is ily értelemben és többet törődjenek a hitfelekezeti népiskolákkal. (Helyeslés.) De ne csodálkozzunk, t. ház, azon, hogy vannak bizonyos lelkészek, kiktől ezt a lelkiismeretességet kívánni alig lehet. Nem tagadom, hogy lélekemelő példáit ismerem az eseteknek, midőn az illető lelkész valóságos önfeláldozással szenteli minden tevékenységét a népiskolák emelésének és gyakran látom, hogy rövid idő alatt egy egész nemzedék értelmiségét emelik magasabb színvonalra, különösen az, a ki egyszersmind