Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.
Ülésnapok - 1887-200
332 200. országos ülés márczins 11-én, hétfőn. 1889, annak bővebb magyarázatába ezúttal nem bocsátkozom, mert nem akarok visszaélni az igent, képviselőház becses türelmével, de állítom azt, hogy a-tör vényerejű szokás közjogi fogalmának felállításánál azon fontos feltételek, melyek Verbőczy Prológusában felsoroltatnak, ma is mindenekelőtt figyelembe veendők. S ebből kifolyólag állítom azt, hogy oly szokásra való vonatkozás, mely alkotmány talán állapotban hozatott be, akár a királyi hatalom gyakorlatával a kormányférfiak által való visszaélés folytán, akár a király palástja alatt a katonaság commandánsai által, ily szokásra, ha századokon át tartott is, hivatkozni, mint olyanra, melyből a magyar közjog eredne, nem szabad, nem lehet (Helyeslés a szélső baloldalon) mert a visszaélés, az abusus törvényt, törvényerejű joghatályt sohasem képez. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Miután a német vezénynyelv törvény által a királynak sohasem concedáltatott, miután minden jog és hatalom, mely a királynak nem concedáltatott, a nemzeté és ezt t. barátom Deák Ferencznek 34 — 35-iki beszédeiből megtanulhatta volna, ha már auctoritásra is akar hivatkozni s miután a német vezénynyelv az ország' azon alkotmánytalan állapotában hozatottbe, melyl764—1790-igtartott; ennél fogva a következtetést akként vontam le és kell,hogy kivonja minden igazi magyarjogász,hazafi.Ennek következtében a német vezényszót, mint törvényesen behozott it tekinteni nem lehet és nem szabad. Hogy tényleg fennáll, fájdalom, jól tudom; hogy a nemzet sokszor törekedett azt megváltoztatni és nem sikerült, fájdalom, azt is jól tudom, de hogy a nemzet a maga törvényhozásában soha azt nem engedte meg, azt is jól tudom. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hogy Veszprém vármegyének egykori hírneves követe, líohonezy János 1825-ben, Sopron vármegyének még nagyobb hírű követe, Nagy Pál, még nagyobb nyomatékossággal — de ezt nem Guzmies forrása után mondom (Derültség a szélső baloldalon) a magyar vezényszó mellett felszólalt és hogy ennek nem volt sikere, azt is jól tudom. De abból, mert őseink jó és szomorú időben a nemzetnek egy igazi jogát érvényesíteni nem tudták, nem következik, hogy most expres?e lemondjunk azon jogról, hanem következik, hogy a nemzet azon jogok érvényesítését egész erkölcsi erejével mindig követelje. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ez az, a mit Ziskay Antal t. barátomnak megjegyezni akartam. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Asbóth János: T. ház! Constatálom, hogy semmit a nemzet szemére nem vetettem.De tegyünk különbséget az 1848-ki törvények és a nemzet nagy harczának dicsőségei közt egyfelől, másfelől azon politikai hibák közt, melyek a nemzetet a bukáshoz vezették és melyek közt a legnagyobb, bár nem az egyetlen, az április 14-iki volt. Hogy az uraknak ez a politikájuk, azt nem mondtam. Az urak illetékesek megitélni, de remélem, hogy nem az. Nagy István jegyző: Kovács Albert! Kovács Albert.* T. ház! A tárgyalás alatt levő nagy és sokoldalú kérdésnek én csupán csak az oktatásügyi oldalával kívánok foglalkozni; de ki kell jelentenem, hogy annak politikai megítélésében az ellenzék álláspontjával egyetértek. A czélzott újítás indokának az mondatik, hogy a hadseregnél nincsen elég tartalékos tiszt s vaskényszerűség eleget szerezni. Én, t. ház, elhiszem, hogy ez az állítás igaz. Nem keresem az újításnak más okát; s midőn ezt elhiszem, következetesen el kell ismernem azt is, hogy a tanuló ifjúságot kényszeríteni kell a tiszti képzettség megszerzésére ; mert a hazának joga van minden fiától megkövetelni a hadbamenést háború esetén és a harczképesség megszerzését béke idején; ez utóbbit mindenkitől azon határig, a meddig arra a maga egyéniségénél fogva képes. Ezen az állásponton kész vagyok hozzájárulni minden olyan értelmes intézkedéshez, mely a mondott czélt biztosítja, ugy hogy az önkéntesek tiszti kiképzésére nézve csak az a kérdés áll előttem, hogy minő eszközök azok, melyekkel kényszeríteni lehet őket arra, hogy egy év alatt annyi katonai ismeretet szerezzenek, a mennyire egyáltalában képesek. Mint régi professor minden gondolkozás nélkül is tudom, hogy az ismeretszerzésnek két eszköze van csupán: a jó tanító és a szorgalmas tanuló. A mi a tanítókat illeti, köztudomású dolog, t. ház s magunk között ne is kívánjuk a tényeket tagadni, mert azért azok nem szűnnek meg tények maradni, hogy a tiszt urak nem örömest vállalkoznak a tanításra s nagy szerencsétlenségnek érzik magokon, ha egy évig valami „Lehre" t elő kell adniok. Ezt én természetesnek is találom, mert a tanítás a legsúlyosabb emberi munka és a költőn kivül még a tanár az, a ki non fit, sed nascitur. így azután rendesen a hadsereg azon fiatal hadnagyait küldik ki az önkéntesek oktatására, a kiket az Óbester meg akar szekírozni. E fiatal emberek aztán, még ha pár év előtt a bécsújhelyi academia legjelesebb növendékei voltak is, csak hiányos és bevégezetlen tárgyismerettel birnak; paedagogiai érzékük pedig, mely a tanítványokkal való bánásmódban s a széles ismeretkörből a gyakorlati szükségre szolgálónak kiválasztásában nyilatkoznék, egyáltalában semmi nincs. Ilyen szempontot soha nem is emlegettek előttük s maguknak sem volt idejük arra gondolni. Az ily tanítás azután ugy megy, hogy az első órán a fiatal hadnagy ur felmondja a kézi könyvet könyv nélkül s az ifjak hallgatják; a következő órán azután az ifjak mondják fel s a hadnagy ur
