Képviselőházi napló, 1887. IX. kötet • 1889. február 22–márczius 13.

Ülésnapok - 1887-191

122 191. országos ülés február 28 án, esiitörtSkBn. 1889. sekben mindenesetre a honvédség fogja a rövidebbet húzni s saját érdekeit, a hadseregnek minden mást felemésztő irányzatával szemben, a legnagyobb valószínűség szerint ennek kénytelen lesz alárendelni. (Helyeslés halfelöl.) Van ugyan ez irányban a véderő-bizottság egyik jelentésében némi halvány biztosíték, de a t. előadó ur tán nem fogja sértésnek venni, ha az ő megnyugtatni akaró kijelentésénél a törvénybe foglalt garantiát erősebbnek s kívánatosnak tartjuk. (Helyeslés a bal- és szélső balfelöl.) Most még csak egy szerény kérdést leszek bátor a t. honvédelmi minister úrhoz intézni. Valahányszor katonai javaslatokat tárgyalunk, azon érvek között, a melyekkel a t. minister ur akár itt e házban, akár a bizottságokban felfogását támogatja, rendszerint vezérszerepet játszik a szomszédos nagyhatalmak példájára való hivatkozás. Én tehát azt vagyok bátor a t. minister úrtól kérdezni, hogy a tartalékos tiszti oktatás és vizsgálat nyelvének kérdésében miért tetszett megszokott súlyos argumentumát cserben Nagyni? Mi az oka annak, hogy szomszédaink példáját mindenben, csak épen ebben az egyben nem vallja követendőnek? A világon mindenütt, vad és müveit népek között, ott a hol a nemzeti öntudat legalább csiraéletet folytat és a hol az államélet nemzeti jelleggel bir, a hadseregek oktatásának s igy természetesen a tiszti vizsgálatoknak nyelve is az állam, a nemzet nyelvével azonos. Ezen egyedül helyes, egyedül észszerű szabály alól, ennek mintegy megerősítéséül csak a mi boldog monarchiánk képez kivételt. Nálunk már jóformán megoldották a fából vaskarika készítésének problémáját. Nálunk van ugyanis egy önálló állam, Austria, melynek államnyelve nincs, de hadseregének nyelve azért a német, aztán van egy másik önálló állam, Magyarország, melynek államnyelve van, a magyar, de azért az ő hadseregének nyelve is a német. Nálunk nem tartják szükségesnek, vagy legalább nem nagyon erőltetik, hogy az aetiv tiszt a katonával ennek anyanyelvén érintkezzék, de azt szükségesnek hirdetik, hogy a tartalékos tiszt az activ tiszt nyelvét értse és azt, ugy látszik, egészen természetesnek tartják, hogy nem pusztán a tartalékos tisztek, hanem egész nemzetek alkalmazkodjanak az activ tisztek nyelvismeretéhez és nem, a hogy lenni kellene, megfordítva. Megmondom én a t. honvédelmi minister urnak, hogy hol nem szokták egy nemzet nyelvét respectálni, hol erőltetik reá egy idegen nép nyelvét és culturáját? Ott, a hol fegyverrel leigázott nép áll a hódító hatalommal szemben. Ha ez az állapot, a melynek ismérvei helyzetünkre részben ráillenek, ha ez az összehasonlítás a t. minister urnak netalán tetszenék, ha ezt hazánk méltóságával összeférőnek gondolja, ne vegye rossz néven, ha felfogását nem osztom, sőt merem állítani, hogy azzal egyedül állna e hazában, mert ez a kegyetlenül visszás állapot minden magyar arczába a szégyen sötét pirját kergeti. Mondják meg őszintén a katonai körök, hogy még mindig bizalmatfanok e nemzet irányában, hogy a németnyelvű sereggel egy bizonyos fékező eszközt akarnak fentartani, a mely valódi nemzeti állammá való fejlődésünknek állandó gátját képezze ; mondják meg, ha igy áll a dolog s az őszinteségért nem leszünk háládatlanok. De hogy a számra nem nagy, értelmi erőben azonban elég gazdag magyar nemzet féltékenyen őrzött kincsének, nyelvének lealacsonyítását önök épen a modern alapokon álló néphadsereg érdeke gyanánt akarják feltüntetni, ez a kísérlet a logicának oly silány mértékét s a legújabb kor történetének oly nagy fokú ignorálását árulja el, hogy bajos eldönteni, szomorkodnunk kell-e inkább e fölött vagy bosszankodnunk. (Helyeslés a bal- és a szélső baloldalon.) Van okunk bőven mind a kettőre, azért, hogy ezt a nemzetet még mindig oly éretlennek tekintik, a melyet szemfényvesztő érvelésekkel váltig lehet tractálni, bízván abban, hogy a könnyenhivők nagy tömege, a félelemgerjesztés czéljából odavetett valótlan phrasisokra nyomban meghátrál s a hatalom árnyékában meghúzódik, hogy a törvényes küzdelmet megint csak nemzeti búsulással cserélje fel. (Ugy van! a szélső baloldalon.) En meg vagyok győződve arról, hogy a javasolt újításoktól várt eredmények legalább is kétségesek, hogy a tartalékos tiszti létszám szaporítására igénybe vett eszközök e czélra alkalmatlanok, sőt kártékonyak, mert fokozzák az elkeseredést és csirájában fojtják meg, ha van, a hadsereg iránt létező rokonszenvet is. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélső balóldalm.) Meg vagyok győződve arról, hogy ugy a vizsgálati kényszer, mint a második évi tényleges szolgálat, a hadsereg érdekében czéltalan, szükségtelen; az első azért, mert nem számol a jelen kornak a tudományokat és a hivatási köröket speciálisáló azon irányával, mely az élet nehéz küzdelmeinek könnyebb legyőzése érdekében azt teszi kötelességünkké, hogy egy bizonyos szakmára vessük magunkat, iparkodván ebben a tökély felé haladni; a második pedig azért, mert a visszatorlásnak, tehát a bosszúnak semmivel sem indokolt eszközével akarva egy különben jó czélt elérni, az eszköz alkalmatlan volta miatt ép az ellenkezőre fog vezetni. Ez a rendelkezés, a második évi szolgálat, mint megtorló rendszabály, annál gyűlöletesebb, mert kiáltó igazságtalanságot is tartalmaz, semmi különbséget nem tévén azok közt, kiket nyelvi nehézségek, felebbvalóik ellenszenve, vagy más, általuk le nem küzdhető akadályok tartottak vissza a tiszti minősítés megszerzésétől s olyanok között, kik ugyanezt hanyagságból vagy épen rosszakarat-