Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1887-172

182 172. ers*Agos ülés január 28-án, hétfőn. 1S88. jogból vizsgát tennem. (Élénk tetszés a bal- és szélső "baloldalon.) Ezeket, t. ház, abból a czéíból mondom el, hogy a német nyelv tanításának tökéletesbítése semmivel, egy hajszálnyival sem járulhat hozzá a tiszti vizsga kérdésének megoldásához. (Helyeslés a bal • és szélső baloldalon.) Tehát ha ezzel a kérdéssel foglalkozunk és azt megoldani akarjuk, szabadulnunk kell azon homályos hittől, hogy az a nehézség, melyet a magyar ifjúság a német vizsgálati nyelv folytán tapasztalt, bármiképen is enyhülhetne a német nyelv tanításának tökéletesbítése által. (Helyeslés a bal- és szélső' baloldalon.) Mert ismétlem, ha odáig akarnók ezt vinni, akkor megadnók a német nyelvnek közművelődésünkben azt a szerepet, melylyel hajdan a latin nyelv birt és akkor nem csak a katonai szolgálatban, hanem a társadalomban is a magyar nyelv Mannsckaftssprache lenne és a nemzet szellemi vezető osztályainál, a nemzet szellemi életének csúcsain másodsorba lesz visszaszorítva. (Igaz! Ugy van! a balés szélső baloldalon) Pedig, t. ház, attól, hogy a mi culturánk nemzeti typusát megtartsuk államiságunk egyik oszlopa és nélkülözhetetlen előfeltételeképen, attól senki fia kedveért tágítanunk nem szabad. (TJgy van! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ez nem jelenti a tudatlanságot, nem jelenti az isoláltságot, nem jelenti azt, hogy nem akarunk szellemi összeköttetésbe lépni az idegen nyelvek szellemi kincseivel, hanem jelenti azt, hogy nemzeti egyéniségünknek ezen momentumát nem gyengíteni, de erősíteni, de fejleszteni akarjuk. (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és szélső baloldalon.) És t. képviselőház, sajátságos jelenség az, hogy a mint a jelenlegi vita folyamán a t. honvédelmi minister ur felénk fordul és azt mondja: „Itt most veder őröl van szó, ne tessék culturáról beszélni", (Derültség a bal- és szélső baloldalon) szintúgy az 1868-iki véderő-vita alkalmából is a nemzeti cultura és a nemzeti egyéniség a vitatkozásnak egyik kiemelkedő momentumát képezte. És nem tagadhatom meg magamtól azt, (Halljuk!) hogy el ne olvassam, a miket e tekintetben Kerkapoly Károly, akkor a véderő-bizottság előadója és később a honvédelmi ministeriumban államtitkár, tehát oly egyén, a kinek nyilatkozatni ennél az alkalomnál nem csupán egyéni súlylyal birnak. a nemzeti culturára mondott. (Halljuk!) Grhyczy Kálmán képviselő hozta fel a vita folyamán azt a veszélyt, mely Magyarországot nemcsak a fegyverek erejében, hanem a nyugati cultura absorbeáló hatása által is fenyegeti. És erre Kerkapoly Károly ezeket monda zárbeszédében (Halljuk! Olvassa): „Megállhatunk, ha harczolunk mindazon fegyverrel, melylyel ellenünk harczolnak, ha a nyugati eulturának ellenébe szegezzük" — ez a kifejezés kissé talán éles, én nem használnám, de akkor használták — „a mi eulturánkat, azon sajátszerű culturánkat, a mely — ha ez a nemzet elenyészne — felváltathatnék talán egy nagyobbal és fényesebbel; de semmi esetre sem olyannal., mert ez egyetlen és eredeti a maga nemében, épen ugy, mint egyetlen és eredeti ez a nép, a melynek sajátja, mely Ázsiából, a szolgaság hazájából költözvén át ide, sajátszerű tüneményként fennállott alkotmányának várát, csiráját már magával hozta és egy ezredéven át megtartani birta. (Élénk helyeslés.) Ezen cultura fejlesztése, e cultura segítségével történő ellenállás a nyugati cultura reánk hatásának, teszi teljessé azon missiót, a melyről Komárom város t. képviselője szólt, positiv értéket is kölcsönözvén annak. E nélkül e missio csak negatív becsű lenne, mely gátolná, akadályozná a rosszat, de nem lenne benne semmi positiv jó. Ez positiv becset kölcsönöz annak, olyat, mit a világ összesége nélkülünk teljesíteni, mit helyettünk az egész világ megtenni nem képes." (Élénk tetszés.) T. képviselőház! Akkor, 1868-ban, midőn egy hosszú küzdelem után a nemzet szívóssága kivívta az alkotmány helyreállítását, akkor a mi culturális egyéniségünknek ezen hangoztatása, annak hamisítatlan fentartására irányuló határozott akaratunk elismerésre talált az egész külföldön. Ma ismét nagyon emelkednek oly hangok, melyek egy régi félreértésnek megiíjulására emlékeztetnek, a mely köztünk és nyugoti szomszédaink között körülbelül egy évezred óta fennáll; egy évezred óta, mert én is osztom Jókai Mór t. képviselőtársam rokonszenvét NémeTörszág, mint hatalom iránt, a német elem, mint nemzeti elem iránt; én is a legbölcsebb államférfiúi tettnek, mely Magyarországon történt, tekintem első királyunknak azon elhatározását, hogy ő a nyugateurópai néprendszerhez kivánt csatlakozni. De ezt az elhatározást születésének első pillanatától kezdve kisérte egy félreértés. A mi igen t. nyugoti szomszédaink látván, hogy mi irántuk barátságos indulattal viseltetünk, hogy mi tőlük szívesen tanulunk, ezt oda magyarázták, hogy ők minket le is igázhatnak politikailag és szellemileg — és évszázadokon át folyt ez a küzdelem. A nagy NémeTörszágban, ugy látom, kihaltak ezek a hangok, melyek a magyar elemet, mint feleslegest, mintegy absorbeálni akarják; sajnos, nem haltak ki közvetlen szomszédainknál. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) Épen a bécsi sajtóban az ezen törvényjavaslat fölött kifejlett vita alkalmával ismét találkoztam azokkal a mondatocskákkal, a melyek Magyarország önálló — nemcsak önálló politikai, de önálló nemzeti, de önálló culturális létre irányuló akaratát gyermekes dacznak, kicsinyességnek csúfolják. (Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) T. képviselőház, ilyen félreértésekre nem