Képviselőházi napló, 1887. VIII. kötet • 1889. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1887-171

171. országos ölés JaimÁr 26-án, szombaton. ISS'J. 153 becsülik a kormányelnök kegyét, mint a nép legszentebb érdekeit. T. ház! Igen szomorú dolog az, mikor egy ily törvényjavaslat csak odáig is jut, hogy a ház asztalán letétetik, azonban Tisza Kálmán 15 évi kormányzása alatt alkalmunk volt megszokni ezen állapotokat. Megszokhattuk, mert valahányszor oly kérdés kerül e házban tárgyalás alá, mely a Lajtán túl lévő Austriát is érdekli, a rövidebbet mindig nekünk kell húznunk. (Igaz! Ugyvan'.a szélső baloldalon.) De beszéljenek a tények. 1878-ban, mikor a vámszerződés megköttetett — á mint tudjuk — e szerződés pontjaira nézve a két kormány, tudniillik a magyar és bécsi ministerium megállapodott; bizonyos előnyök köttettek ki a részünkre és bizonyos előnyök biztosíttatták az austriaiaknak. Az ekként megállapított szerződést mi el is fogadtuk; de ez alatt a bécsi ministerium megbukott és mi történt? (Halljuk!) Az új ministerium a mint kezébe vette elintézését azon vámkérdesnek, mindazokat a pontokat, melyek ránk nézve előnyösök voltak, ott leszavaztatta és mi kénytelenek voltunk az előnyös tételektől elállani és a ránk nézve súlyos tételeket érintetlenül fentartani. így voltunk a petroleumvám kérdésével is. Nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy a petróleumvámra vonatkozólag is történt megállapodás a két ministerium között. Mi elfogadtuk az áltáluk megállapított tarifatételt. Ez azonban az osztrákoknak nem tetszett és a vége a dolognak az lett, hogy a felsőház visszaküldte a törvényjavaslatot és itt akkép módosíttatott a petroleumvámra vonatkozó tétel, a mint odaát a bécsiek követelték. T. ház! Ep igy vagyunk a jelenlegi törvényjavaslattal is, a mely eltérőlegaz 1868-iki véderőtörvény 11. §-ától, egy homályos tételt foglal, melyre vouatkozólag az eddigi szónokok nyilatkozataikban világosan kimutatták, hogy az mennyire veszedelmes és sértő a magyar alkotmányra nézve. Miután azonban Bécsben ez a sérelmes szövegezés fogadtatott el, mi ismét vereséget szenvedtünk és legfeljebb be kell érnünk azzal, hogy a ministerelnök ur kegyes lesz jegyzőkönyvileg biztosítani a nemzetet, hogy a 14. §-t nem ugy kell érteni, a mint ő azt fogalmazta. A ministerelnök ur ezen álláspontjára vonatkozólag találok az ő ministersége alatt egy praecedenst; (Halljuk!) ily praecedens az, mikor a Komániával a határkiigazításra vonatkozó szerződést tárgyaltuk és beczikkelyeztük; mint tudjuk, a törvényjavaslatban előfordult ezen kifejezés: osztrák-magyar-román határ. Mi itt az ellenzéki padokon tiltakoztunk ezen kifejezés ellen,' követeltük annak kiigazítását, mert a parlamentaris küzdelem történetében bő tanúságot szolgáltat arra, hogy az ily helytelen és a közjogi alapokKÉPVH. NAPLÓ. 1887—92. VIII. KÖTET. nak meg nem felelő beczikkelyezést nagyon fel lehet használni alkotmányellenes magyarázatokra. De azért a kormány és többsége fentartotta az alkotmányellenes kifejezést ; mert nem tűrhette, hogy a kisebbség bármily kérdésbea is eredményre, jusson vele s a bécsi felfogással szemben. A mint az osztrák-magyar-román . czímet védte, ép oly makacsul és konokul ragaszkodik a 14. §-hoz is. Azonban, t. ház, a 14. §-hoz még később a részletes tárgyalásnál lesz alkalmam hozzászólani, most a nyelv kérdésére vonatkozólag óhajtok még egy pár szót szólani. (Halljuk! Halljuk!) A nyelvkérdése a nemzet gyengéje, de egyszersmind erénye is, mely geniusát fentartja. Több előtte a nyelv, mint a beszéd egyszerű módja, abban tükröződik vissza egész nemzeti egyénisége. Jól tudták ezt a mi elődeink is, ugyanazért igen kitártólag és szívósan küzdöttek mindig a magyar nyelv érdekében (Igaz! ügy van,! balfelöl) a germanisatio ellen. T. ház! A Bach-korszakban, mint tudjuk, Thun Leo tűzte ki magának azt a feladatot, hogy minket, magyarokat germanisálni fog. Ez a Thun Leo nem volt magyar ember, benne nem volt egy íz sem magyar, nem volt egy csepp vére sem magyar; akkor nem volt alkotmányunk, nem volt szabad sajtón kés ez a Thun Leo még sem volt képes bennünket germanizálni. A mit Thun Leo tett, az csak merénylet volt, de a mit a jelenlegi cultusminister kiadott ismeretes rendeletével czéloz, az a nemzet elleni bűn. (Igás! ügy vau! halfelöl.) A rendelet nem mond kevesebbet, mint azt, hogy hivatalosan qualificalt ember Magyarországon nem lehet az, a ki németül nem tud. Tökéletesen ez az értelme az ő rendeletének, mert nyíltan ki van mondva, hogy a ki nem tud németül, azt az érettségi vizsgán meg kell buktatni. Kérdem tehát, t. képviselőház, ha nem lehet hivatalosan qualificalt ember, a ki németül nem tud,, vájjon mi történik Magyarországon azzal, a ki magyarul nem tud? Hiszen akkor erre fokozott büntetést kellene kiszabni. En megmondom, hogy mily büntetés vár arra, a ki magyarul nem tud. (Halljuk! Halljuk!) A ki magyarul nem tud, az lehet először is a felkent apostoli királyunk háztartásánál udvarmester, beléphet bárminemű néven nevezendő udvari hivatalba, lehet a Kriegsrath elnöke, tábornok, altábornagy, táborszernagy; szóval a katonai hierarchia minden fokára emeíkedhetik, továbbá lehet külügyminister és hadügyministere Magyarországnak, lehet esperes, püspök, pap, tanító, lehet, hogy egyebet ne mondjak, az operánál primadonna, lehet iparos, kereskedő, hivatalnok az osztrákmagyar banknál, subventionált vasúti társulatoknál, Zahlkellner, lehet új magyar nemes, ha van neki nyolez ezer forintja korteskedési czélokra. (Derültség balfelől.) Mindez lehet Magyarországon, úgy hogy 20