Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.

Ülésnapok - 1887-146

i 146. országos ülés decz becsüljük minden személynél, ha ezek még oly nagyok is. (Helyeslés jobbfélől.) De hát, t. ház. ez meg van szavazva és én azt hiszem, hogy ez a legszomorúbb eset az alkotmányos parlamentarismus történetében, (TJgy van! bal felől) mert ez tisztán az absolutismus legtágabb értelmű fogalma, midőn az állampolgárnak magánvagyona egyes ember elhatározására van bizva. De ez még több az absolutismusnál, mert utóvégre absolutismus alatt jogi alapon álló államot értünk, mely magának semmi egyebet nem vindicál, mint azt, hogy a törvényt saját akarata szerint hozza meg, de már a törvényben magában gondolkodik azon garantiáról, hogy a törvény azon szellemben, a mint az megalkottatott, keresztül is vitessék. Ezen törvény arra semmi garantiát nem nyújt; ezen törvény oly zavaros, annyi benne a kivétel, hogy azokat szabályul lehet felállítani; oly gyenge a szabály alapja, hogy kivételül lehet odaállítani. Ily körülmények közt a törvény világos nem lehet. Már most, ha azt vesz szűk, hogy ezen zavaros törvény magyarázata tisztán csak egy emberre van bízva, azt hiszem, ez még az absclut államjog alapját sem éri el; ez semmi egyéb, mint pusztán önkény. Azt hiszem, t. képviselőház, hogy eddig menni elég, de az igen t. kormány még ennél is tovább ment, a 13. és 14. §§-ban még ezen határvonalat is túllépte. Hogy hogyan értem én ezt, hogyan bizonyítom be ezen állításomat, azt a 13. §. egyes bekezdéseinél igazolni fogom. De mielőtt ezt tenném, engedje meg a t. ház, hogy a t. ministerelnök urnak egy kijelentésére még reflectáljak. Midőn ugyanis Beőthy Ákos igen t. barátom remek beszédét igyekezett megczáfolni, a ministerelnök ur azt mondta, hogy ezen kérdést tisztán magánjogi alapon el sem lehet bírálni és hogy az államnak teljes joga lett volna az italmérési adót kiróni megváltás nélkül is. A kérdés jogi oldalát nem akarom tovább feszegetni, az már annyira kimerittetett, hogy csakis ismétlésekbe bocsátkozhatnám, ha erről csak néhány szót is akarnék mondani; a ki eddig meggyőződésre nem jutott e kérdésre nézve, az én gyenge szavaim ugy sem győznék meg. De e kérdésnek más oldala is van: a politikai és államgazdászati, a mely tudtommal — még nem érintetett. E szerint arról van szó, t. ház, ha megengedjük is ezt, hogy az államnak joga volt a megváltást egyszerűen megszüntetéssel helyettesíteni, vájjon tehette-e ezt az állam? Mert a közt nagy a különbség, hogy van-e valamire joga és hogy képes-e azt megtenni. Én azt mondom, t. ház, hogy az állam erre nem volt képes. Hogy ezt igazoljam, csak ezen törvényjavaslat történetére szükséges visszapillantanom, mely nem ekkor kezdődött, midőn az benyujtatott, hanem visszanyúlik a szeszadó törvényjavaslat benyújtásáig, KÉPVH. NAPLÓ. 1887 — 92. VII KÖTET aber 4-én, kedden. 1888. 49 mely, a mint tudjuk, azon ünnepélyes igéretétel vezettetett be a házba a t. ministerelnök ur által, hogy a regale-megváltási törvényjavaslatot okvetlenül még az őszi időszakban be fogja nyújtani, így tehát a t. kormány keze egy ünnepélyes Ígérettel már előre meg volt kötve. Tudjuk azt, t. ház, hogy az államháztartás ziláltsága arra kényszerítette a kormányt, hogy oly nagy kiterjedésű és mélyen ható intézkedéseket tegyen, a melyek nemcsak az állam jövedelmét legyenek hivatva fokozni, de az által, hogy egészen új forrásokat nyitnak meg az állam jövedelmeinek, az állam hitelét is legnagyobb mértékben képesek legyenek emelni. A szeszadó-reformra tehát okvetlen szükség volt, ez pedig nézetem szerint kétségessé lett volna téve akkor, hogy ha a ministerelnök ur azon előzetes igéretét nem teszi, hogy a regale is meg fog váltatni, mivel ezen szeszadó-reform már magában hordotta azt, hogy a regale jövedelmeit tetemesen csökkenteni, vagy azokat végképen meg fogja szüntetni. Azt lehetne mondani, t. ház, hogy az igéret szép szó, de a politikában nem kell oly szigorúan venni az adott Ígéretekéi.Már nagyobb kérdéseknél alkalmazásba jött ez elv, megengedem, de ez esetben nemzetgazdászati okokból selíí jöhetett alkalmazásba, még ha, azt a t. ministerelnök ÜT alkalmazásba akarta volna is venni, a mit én részemről — őszintén mondva — nem hiszek. Mi történt a szeszadó-reform megszavazása után? Kitűnt, hogy a szeszadó oly hirtelenül, a mi viszonyainkhoz mérten oly indokolatlanul emeltetett ily magasra, hogy ez azt a jövedelmet nem adta meg, a mit a t. kormány ettől várt. A szeszadó tárgyalásánál bátor voltam e körülményre a t. kormány figyelmét felhívni; de ez nem vétetett figyelembe. Legegyszerűbb consequentiája ennek most már az, hogy ezt a hiányzó jövedelmet pótolni kell és a legtermészetesebb, a legezélszerűbb pótlása — a mint én is elismerem — nem lehet más, mint az, hogy az italmérési jövedék behozassék. Már most, ha az történt volna, hogy az állam italmérési adót vet ki, megváltás nélkül, akkor mi történik? A regale, igaz, hogy sokat veszít értékéből, de az italmérési jövedéket sem lehetett volna úgy, oly teljesen kihasználni, mint a megváltás mellett. így tehát czélt nem lehetett volna érni, mert az italmérés és regale egymást paralisálta volna. így tehát a regale megváltása nemzetgazdasági kényszerűség volt, a minél fogva azt hiszem, igen téves volna az a magyarázat, mintha a regaletulajdonosok a regale megváltását csak a t. kormány méltányosságának vagy a ministerelnök ur kegyelmének köszönnék. Azt hiszem, t.ház, ha mindezek után, áttérünk a 13. §-ra, azt látjuk, hogy ez a szakasz még annál is továbbmegy, minta mit a 11. §. mond, t.i., hogy féltétlenül a ministerelnök ur szabad akaratára 7