Képviselőházi napló, 1887. VII. kötet • 1888. deczember 3-1889. január 18.

Ülésnapok - 1887-164

888 1G4. országos ülés január 18-án, pénteken. 1889. Azt mondják, hogy tiszteket kell képezni a tartaléksereg számára. Hát kezdjék el a katonai nevelést az elemi iskolában gyakorlatilag s folytassák elméletileg és olykor-olykor gyakorlatilag a gymnasrumban; akkor könnyű szerrel képezhetnek és fognak találni tiszteket, altiszteket és tiszthelyetteseket. De talán nem is annyira a tisztképzés itt a fő. De ne akarják ifjainkat mintegy mesterségesen elterelni a pályáról, melyen nemcsak magoknak biztosítanak jövőt, de nemzetökuek tesznek egy­kor hasznos szolgálatot s ne szorítsák főleg őket ama kényszerzubbonyba, mely egész existentiéju­kat a német nyelv tudásától vagy nemtudásától teszi függővé; annyival inkább, mert az a seb, mely a törvényjavaslat ezenintézkedésévelifjainkon ejtetik, egyszersmind nemzeti önbecsérzetünkön ejtett legmélyebb seb. (ügy van! (ügy van! a szélső baloldalon.) Jól tudom én, t ház, hogy minden nyelv egy új világot tár fel a szellem világában, vagyis a mint mondani szokták: minden nyelv egy ember. S nem is akarok egyetlen ifjút sem elkedvetlení­teni attól, hogy hazai nyelvén kivül más nyelvet is tanuljon, de ám tegye azt önművelődssi czél­ból s nem egy nyelvünket ignoráló katonai hata­lom érdekében és midőn ezt teszi, ne feledje soha a nagy Kölcseynek nevelt fiához intézett eme szavait: „az idegen nyelvet tudni szép, de a hazait művelni első sorban kötelesség". Én is meg vagyok győződve, t. ház, hogy ifjaink közül, kik tehetik, örömest igyekeznek idegen nyelvkines birtokába jutni; de egyetlen magyar ifjút sem hiszek olyat, ki azt nemzeti ön­érzete megsértésével tenné, már pedig a czélha vett intézkedés nemzeti önérzetünket sérti akkor, midőn nyelvünket másod-, sőt harmad sorba sülyeszti alá, mintha az nem egy önálló államnak, hanem valamikig provenientiának nyelve volna. És épen e felfogás az, melyben oly messze eltérek Vadnay Károly t. képviselőtársam fel­fogásától, ki magyar irói nevének dicsőségére, oly ékes szónoklatot tartott itt a német nyelv mel­lett, miszerint a nagy nyelvreformátornak, Kazin­czynak fenyegető ujjait láttam már már megmoz­dulni feje felett. (Tetszés a szélső baloldalon.) Még lesznek a hazában olyanok, kik vissza­emlékeznek a hazai nyelv érdekében folytatott küzdelmekre s azon örömrivalgásra, mely az 1830-ik VIII. törvényczikk hozatalával felharsogott nemcsak a törvényhozás termében, de mondhatni Kárpátoktól Adriáig az egész haza területén. S mi a küzdők nyomait akkor takarjuk-e be s nyelvünk úttörőinek s dicső emlékű reformátorá­nak emlékét azzal gyalázzuk-e meg, hogy oly tör­vény megalkotásához nyújtsunk segédkezet, mely hazai nyelvünk ignorálásával pirulásra kényszeríti nemzeti önérzetünket ?! Nekünk e nyelv méltán a legféltettebb kincsünk, nemcsak azért, mert mint már monda­tott, átérezzük annak igazságát, hogy „nyelvében él, nyelvében hal a nemzet" s e legféltettebb, legdrágább kincsünk azért is, mert a népvándor­lások s országok és nemzetek átalakulási pro­cessusai s ezer viszontagságai között, az egész világ kerekségén egyedül nemzetünk az, mely azt nemcsak hiven megőrzé, de egyszersmind a mű­veltség azon fokára emelé, melynél fogva az ugy a tudósok munkáiban, mint a költők dalaiben fajunk dicsőségét hirdeti nemcsak a közel nyu­goton, de az egész művelt világban. Én csodálkozom, t. ház,hogy ebben a teremben, Magyarország törvényhozási termében találkoznak olyanok, kik a törvényjavaslat által, czélzott kísérletet, az erény színében akarják csillogtatni; sőt még tovább mennek s egyik ifjú szónoka a túloldalnak a nemzet arczába dobja mintegy a szégyenbélyeget, midőn úgy tünteti fel a törvény­javaslatot, mint a mely a nemzet törekvéseinek, vágyainak felel meg. Kérdem, t. ház, melyik nemzet ez? Talán az ifjú Széchényié, ki pironkodni látszik a felett. hogy régi kóros állapotából felébredt immár nem­zetünk s ma már a főúri magyar családokban is beszélnek magyarul s nem szégyenli senki, hogy magyarnak született. Jó, hogy a nagy Széchenyi alszik, csak meg ne forduljon háromszor sírjában. (Tetszés a, szélső baloldalon.) Még csak azon t. képviselőtársam vádjára kell renectálnom; ki azt monda, hogy mi nem tu­dunka helyzetmagaslatáraemelkedni.Hát mi t. kép­viselő ur nem akarunk arra a magaslatra emelkedni, hol úgy járnak önök, mint a görög hitregében Antheus, hogy mihelyt a földet nem érinté, azonnal elvesztette minden erejét. Vajba erejökben egy­szersmind a földet, a hazaföldet is, élne veszít­sék szemeik elől. Efíy másik képviselőtársam azt veti sze­münkre, hogy mi nem akarjuk beismerni, misze­rint a magasabb állami érdekekért áldozatokat is kell néha-néha hozni. Tudómén, hogy vért. életet áldozni a haza ol­tárára a legszentebb honfiúi kötelesség; de azt is tudom, hogy jogot feláldozni a legnagyobb haza­fiúi bűn, mely megboszulja magát rajtunk s a nem­zedéken ezerszeresen. És épen ezért nem foga­dom el a törvényjavaslatot, hanem csatlakozom a t. elvtársam Ugron Gábor által benyújtott határozati javaslathoz. Horváth Gyula: T. képviselőház! (Halljuk ! Halljuk!) Engedje meg a t. ház, hogy figyelmét lehetőleg rövid időre igénybe vegyem. Ha felszó­lalásom mégis hosszabbra nyúlna, ennek oka első sorban épen az, hogy a t. ház idejével takarékos, óhajtanék lenni, el akarván kerülni azt, hogy a tör-

Next

/
Oldalképek
Tartalom